Batthyány Lajos letartóztatása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egy nagy és szép ügy hősi vértanúja, aki lelkét visszaadta Istennek, de emléked örökké élni fog sziveinkben, emléked élni fog az utolsó magyar legutolsó lélegzetvételéig.”
(Teleki László)

1849. január 13-án este tartóztatták le Alfred zu Windisch-Grätz herceg katonái gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét sógora, gróf Károlyi György pesti palotájában. A politikust több hónapig a Helytartótanács budai épületében őrizték, majd Pozsonyba, Laibachba, végül Olmützbe szállították; utóbbi városban mondták ki rá a halálos ítéletet, amit 1849. október 6-án, Pesten végre is hajtottak.

Bár Windisch-Grätz herceg, illetve a szabadságharc leverését elrendelő bécsi –ekkor épp Olmützben tartózkodó – udvar erős ellenszenvvel viseltetett Batthyány Lajos gróf iránt, a miniszterelnök majdnem féléves kormányzása alatt egyáltalán nem igazolta azokat a vádakat, melyekkel később illették. Az V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) és Ferenc József (ur. 1867-1918) mögött álló kamarilla persze elfogult volt: ők elsősorban arra emlékeztek, hogy a pesti forradalmat követő bécsi audienciákon és az áprilisi törvények véglegesítése során Batthyány maximálisan kihasználta Pest-Buda előnyét a bukás szélére sodródott Habsburg dinasztiával szemben, és később is a lehető legszélesebb körű szuverenitásra törekedett. Mészáros Lázár hazatérése előtt például Batthyány Lajos volt az a személy, aki a magyar hadügyeket intézte, vagyis az ő nevéhez fűződött a nemzetőrség és az első honvéd zászlóaljak felállítása, de ugyancsak a miniszterelnök érte el, hogy a hazánkban állomásozó császári erők a felelős kormány alá tartozzanak.

Az a tény, hogy az 1848 szeptemberében kezdődő fegyveres ellenállás lehetőségét Batthyány eredményes működése tette lehetővé, valószínűleg döntő súllyal esett latba a miniszterelnök megítélésében, ám a birodalom politikusainak azzal is tisztában kellett lenniük, hogy a gróf sohasem akart szakítani Béccsel. Épp ellenkezőleg: Batthyány az uralkodóval együttműködve igyekezett megoldani a szerb felkelés problémáját, V. Ferdinánd segítségét kérte Jellasics szeptemberi támadásának megakadályozására – amit István nádor előtérbe helyezésével is igyekezett elkerülni –, Lamberg Ferenc pesti felkoncolása után pedig végleg távozott a hatalomból. Valójában éppen az udvar volt az a fél, amelyik kétszínű politikát folytatott, várva a megfelelő alkalmat, hogy lesújthasson Magyarországra és a „rebellió” egyik fő felelősének kinevezett Batthyány Lajosra.

Ez a lehetőség a honvédek schwechati vereségét követően, 1848 végén érkezett el, amikor Windisch-Grätz herceg főparancsnoksága alatt Ferenc József seregei összehangolt támadást indítottak Magyarország ellen. Batthyány, aki az ősz során egy ideig nemzetőrként is szolgált, személyes fenyegetettsége ellenére sem menekült el Pestről, sőt, az országgyűlést is igyekezett lebeszélni a december 31-én végrehajtott evakuációról. A miniszterelnök aztán Kossuthék távozása után is a fővárosban maradt; úgy gondolta, viselkedésével tudja a legkiválóbban demonstrálni, hogy az általa vezetett kormány soha nem tért le a törvényesség útjáról. Másfelől viszont Batthyány a háború megelőzésében is igyekezett aktív szerepet vállalni, ezért az év utolsó napján jelentkezett abba a békeküldöttségbe, mely január 3-án Windisch-Grätz elé járult. Batthyány későbbi sanyarú sorsát elővetítette, hogy a többek között Deák Ferenc, Mailáth György országbíró és Lonovics József érsek által vezetett deputáció tagjai közül a császári fővezér egyedül őt nem volt hajlandó fogadni. A miniszterelnök azonban ezután sem gondolt a menekülésre, hanem visszatért Pestre, és sógora, Károlyi György gróf palotájában élt egészen addig, míg január 13-án este Windisch-Grätz katonái őrizetbe vették.

Batthyány Lajost letartóztatása után több hónapig a Helytartótanács palotájában őrizték, miután azonban megkezdődtek felelősségre vonásának előkészületei, az udvar Pozsonyba, Laibachba, majd Olmützbe hurcoltatta az első felelős minisztérium vezetőjét. A miniszterelnököt 1849 augusztusában állították bíróság elé, ahol egy öt napos eljárás végén felségárulás vádjával előbb többéves börtönbüntetésre, majd Felix zu Schwarzenberg birodalmi miniszterelnök nyomására halálra ítélték. Jóllehet, az ítélőszék lehetőséget adott Ferenc Józsefnek arra, hogy kegyelmet gyakoroljon Batthyány felett – és valószínűleg Schwarzenberg is erre számított –, az uralkodó nem lépett közbe a fogoly érdekében, mi több, szeptemberben elrendelte a miniszterelnök Pestre szállítását.

Mivel az elítélt sorsa ezzel Haynau kezébe került, a császár lényegében a halálba küldte Batthyányt, ezzel együtt viszont elérte, hogy az ő keze ne szennyeződjön be a gyilkosság által, hiszen a főparancsnok csupán utólagos jóváhagyással tartozott Bécs irányában. A „bresciai hiéna” pedig természetesen megtette, amit az uralkodó a fogoly átadásával sugallt: végrehajtatta a gróf Batthyány Lajos fejére kiszabott ítéletet, aki jelképes módon éppen 1849. október 6-án, a bécsi forradalom évfordulóján szenvedett mártírhalált.