Föld alá kerül a Szent Korona

Szerző: Tarján M. Tamás

1849. augusztus 23-án ásta el Szemere Bertalan, az elbukott szabadságharc utolsó miniszterelnöke és a kormánytagok egy csoportja a koronázási jelvényeket, a határ mellett fekvő Orsova városának közelében. A Szent Korona, a kard, a palást és a többi jelvény 4 esztendőn keresztül rejtőztek a föld mélyén, a császári hadsereg csak 1853 szeptemberében bukkant a nyomukra.

Bár II. József (ur. 1780-1790) halála után a Szent Korona – és a többi jelvény – visszatért Buda várába, a következő évtizedek mégis mozgalmasan alakultak a nagy becsben álló ékszerek számára. A magyar uralkodói inszigniákat a napóleoni háborúk alatt két alkalommal – 1805-ben és 1809-ben – is el kellett menekíteni Budáról, az 1848-49-es szabadságharc idején pedig megismétlődött a koronaékszerek épsége szempontjából kifejezetten káros utazás. Miután Windisch-Grätz seregei 1848 decemberében megközelítették a fővárost, a nyáron megalakult országgyűlés tagjai szilveszter éjszakáján, a rettenetes fagyban a menekülést választották, és Szolnokra, később Debrecenbe utaztak.

A kormány úgy döntött, magával viszi a Szent Koronát is, így a jelvények majdnem fél évet a debreceni városházán töltöttek, majd nagy pompával visszaszállították őket a felszabadított Buda várába. A Szent Korona helyzete közben némiképp megváltozott, hiszen – 1849. április 14-én – Kossuthék kimondták a Habsburg-dinasztia trónfosztását, az pedig tisztázatlan volt, hogy a győzelmet követően Magyarország megtartja -e addigi államformáját, vagy pedig köztársaság lesz.

Az úgynevezett Kossuth-címerből ki is került a Szent Korona, ám annak legitimáló ereje nem veszett el; éppen ezért, amikor a Szemere-kormány júliusban ismét menekülni kényszerült, a miniszterelnök magához vette az ékszereket, és egészen a bukásig megtartotta azokat. Miután Temesvárnál nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharc ügye elveszett, a Szent Korona sorsáról végleg dönteni kellett; az emigrációba készülő politikusok nem akarták vállalni a jelvények őrzésével járó felelősséget, de azt sem szerették volna, ha a Habsburgok kezébe kerül, hiszen ezzel legitimálhatták volna hatalmukat.

Egyesek – például Batthyány Kázmér – állítólag azon a véleményen voltak, hogy el kéne pusztítani a koronát, de Szemere megriadt ettől, és inkább magával vitte, amíg csak lehetett. A későbbi emigránsok augusztus 15-én érkeztek meg a Duna partján fekvő Orsovához, nyolc nap után pedig úgy határoztak, hogy – a többi jelvénnyel egyetemben – ott ássák el a Szent Koronát.

Szemere és társai a munka végeztével tüzet raktak az említett helyen, majd pedig – a közeli híd és egy fa segítségével – titkos rovásokkal megjelölték a kincsek helyét, és végleg elhagyták az országot. A szabadságharcot leverő dinasztia természetesen a következő években tűvé tette a birodalmat a Szent Koronáért, ám a keresés eredménytelennek bizonyult. Ipolyi Arnold, a koronázási jelvények históriáját megíró történész munkájából jól rekonstruálható a neoabszolutizmus első éveinek titkos küzdelme, mely során a bécsi udvar hatalmas erőt és pénzösszeget mozgósított azért, hogy megtalálja a Szent Koronát, és leleplezze a hasonló kutatásokat folytató emigránsokat.

Nem tisztázott, hogy Kossuth hozzájárult-e Szemere akciójához, mindenesetre amerikai tartózkodása idején már biztosan hírül vette a történteket, és feltehetően több ügynököt is elküldött Magyarországra, hogy végleg külföldre menekítse a jelvényeket. Mások úgy vélik, az emigránsok csak megfigyelők voltak, Orsova környékén ugyanis – a határ védelmének céljából – 1852 során nagyarányú földmunkálatokat végeztek.

A hároméves titkos küzdelemhez hasonló rejtély fedi a megtalálás részleteit is: Ipolyi és a közismert történet szerint egy bizonyos Wargha István árulta el a titkot a bécsieknek, akit – a különböző források szerint – Prágában, Bécsben, esetleg a helyszínen fogtak el. Nem tudni, mennyi ezeknek a történeteknek a valóságalapja, de az tény, hogy 1853. szeptember 8-án egy utász megtalálta az 1608-ban készített ládikát, azt kinyitva pedig a kutatók felfedezték az eltűnt ékszereket. Miután a nagy sietségben Szemere és társai csak egy egyszerű faládikába helyezték a tárgyakat, azok négy év alatt számos károsodást szenvedtek el: mivel a dobozka beázott, a koronázási kard teljesen elrozsdásodott, Szent István híres – eredeti – palástja pedig kifakult.

Magát a Szent Koronát szerencsére csak kisebb sérülések érték. Az ékszereket 1853 szeptemberében diadalmenetben vitték fel Pestre, majd – Kempen rendőrminiszter parancsára – továbbszállították őket Bécsbe. Bár Magyarország még abban az évben visszakapta államisága szimbólumait, önálló koronaőrség csak 1861-ben szerveződött, és csupán a kiegyezés után került a magyar korona magyar őrizet alá.

A koronaékszerek elásása a szabadságharc utolsó kormányának egyik legvitatottabb lépése volt: a tárgyak épségét tekintve Szemeréék mindenképpen helytelenül cselekedtek, de a mai nagy viták nem ebből, hanem eltérő ideológiákból fakadtak. A kiegyezés utáni időkben a Habsburgok komoly kampányt indítottak a kossuthi „rebellió” lejáratására, aminek egyik legfontosabb eleme a köztiszteletben álló ékszerek elásása volt. A suttogó propaganda azt terjesztette, Kossuth és a felforgató köztársaságpártiak szántszándékkal el akarták pusztítani a Szent Koronát – ennek ellenére azt is híresztelték, hogy a politikus magát akarta királlyá koronáztatni –, és ez a mendemonda máig közismert. A jelvényeket elásó politikusok jó vagy rossz szándék természetesen nem bizonyítható, így azt mindenki maga ítélje meg; a lényeg viszont az, hogy államiságunk jelképe ekkor is, és a történelem viharai során később is szerencsésen megmaradt, így a 21. században is lehetőségünk van megcsodálni a magyar koronázási ékszereket.