A világosi fegyverletétel

Szerző: Tarján M. Tamás

1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert a Görgei Artúr vezette feldunai hadtest Paszkievics főherceg, az orosz intervenciós erők főparancsnoka előtt. Az 1848-49-es szabadságharc gyászos záróakkordja máig történelmünk egyik legfájdalmasabb pontjának számít, amit – sajnos – az sem ellensúlyoz, hogy a honvédek még az utolsó pillanatokban is számos tanújelét adták bátorságuknak és büszkeségüknek.

Ferenc József császár (ur. 1848-1916) és I. Miklós orosz cár (ur. 1825-1855) varsói találkozója után a Paszkievics vezette orosz erők megindultak Magyarország felé, ezzel a szabadságharc sorsa gyakorlatilag megpecsételődött. Az Ausztriába kiszorított, Haynau főparancsnoksága alatt álló császári erők önmagukban is komoly kihívást jelentettek az ereje teljében harcoló Magyarország számára, de azt 1849 júniusa után még a Kárpátok keleti szorosain beözönlő 200 000 orosz katona is tetézte. Görgei, a honvédseregek főparancsnoka azt tervezte, hogy Komáromnál és valahol az Alföld déli részén, két pontban összpontosítja a magyar erőket, és – megakadályozva az ellenséges csapatok egyesülését – külön-külön feltartóztatja a Magyarországra betörő seregeket. Ezt a nagyszabású tervet Haynau győri győzelme már eleve meghiúsította, Dembinszki balszerencsés fővezérsége azonban még a Temesvárig visszavonuló – az osztrákok létszámát felülmúló – honvédseregek helyzetét is ellehetetlenítette.

Görgei a június 28-i vereség után a Felvidék hegyei közé vonult vissza, ahol bravúros hadmozdulatok során többször is sikerült kijátszania az orosz fősereget. A feldunai hadtest vakmerő és meglepő hadmozdulatai még I. Miklós figyelmét is felkeltették, aki leveleiben többször is értetlenségét fejezte ki a gyors orosz siker elmaradása miatt. Görgei presztízsét mutatja, hogy Chrurloff tábornok már július 21-én megkereste őt egy fegyverszüneti ajánlattal, de a magyar vezér ekkor még elutasította a kezdeményezést. A Győrnél vereséget szenvedett honvédseregek időközben – kalandos úton – a Felvidékről a Bánságban gyülekező Dembinszki-féle csapatok felé vették az irányt, és a sorsdöntő temesvári ütközet előtti napokban már Arad környékén táboroztak.

A két magyar sereg azonban augusztus első napjaiban már egyre inkább a közeledő orosz és osztrák erők harapófogójába került, a helyzetet pedig az augusztus 9-i kudarc teljesen reménytelenné tette. Miután Guyon Richárd hírt hozott a temesvári csúfos vereségről, és a déli hadtest összeomlásáról, Görgei – augusztus 11-én – a haditanács elé vitte a kapituláció kérdését, és a jelenlévő 80 tábornok – két ellenszavazattal – úgy döntött, leteszik a fegyvert. Nem igaz tehát, hogy Görgei egymaga döntött volna a megadásról; másrészt – a döntéshozó személyétől függetlenül – felelős döntés született, ugyanis, ilyen pozícióban, a harc csupán értelmetlen vérontás lett volna.

Miután Kossuth, a szabadságharc vezetője nem számíthatott arra, hogy akár Haynau, akár Paszkievics tárgyalásba bocsátkozik vele, Görgei, az esetleges kedvezőbb feltételek érdekében, rábírta őt a lemondásra. A kormányzó elnök és kormánya – Szemere Bertalan kivételével – augusztus 11-én távozott Aradról, a tagok többsége ekkor már a határ felé vette az irányt; a diktátori jogkört elnyert Görgei a következő napokban megpróbált az oroszokkal alkudozni a békéről, de Paszkievics – cári utasításra – elzárkózott a politikai tárgyalásoktól. Így aztán a feldunai hadtest augusztus 13-án a Magyarvilágos és Románvilágos közti síkon, a középkori vár romjai alatt letette a fegyvert az oroszok előtt, Görgei pedig a Bohus-kastélyban aláírta a megadási nyilatkozatot.

Gyászos és szívszorító pillanat volt ez, amikor a 30 000 fős sereg vezérétől és a sokáig diadalmas szabadságharc fegyvereitől és zászlóitól is búcsút vett, majd elhagyta a rossz emlékű mezőt; de még ebben a jelentben is volt azonban annyi rejtett büszkeség, hogy Görgei inkább az oroszoknak adta meg magát. Ezzel a magyarok mintegy kinyilvánították, hogy itt bizony nem egy jelentéktelen felkelést vertek le, hanem egy nemzet szabadságharcát, amihez két nagyhatalom katonai erejére is szükség volt. Ezt az üzenetet Haynau és az oroszok egyaránt megértették, nem véletlen, hogy a kapitulációban kulcsszerepet játszó Görgei Artúr sorsáról I. Miklós a későbbiekben olyannyira féltőn gondoskodott.

Augusztus 13-ával az 1848-49-es szabadságharc menthetetlenül elbukott, és kezdetét vette a véres megtorlás időszaka, amikor százakat ítéltek golyó és kötél általi halálra, valamint több ezren jutottak várfogságra. A Haynau tábornok által irányított vérengzés 1849. október 6-án érte el a tetőfokát, amikor Aradon kivégeztek 13 honvéd tábornokot, és Pesten meggyilkolták gróf Batthyány Lajost, az első felelős kormány miniszterelnökét. Görgei életére ebben az időszakban a katonai sikerre hiú I. Miklós vigyázott, így a szabadságharc tragikus hőse egészen az 1867-es kiegyezésig Klagenfurtban, császári őrizet alatt élt. Hazatérése után a tábornokot számos meghurcoltatás érte, gyakorta rágalmazták, árulónak bélyegezték, de sorsát – 1916-ig tartó hosszú élete során – méltósággal viselte.

Görgei helyzetét az emigrációba vonuló Kossuth és számos egykori hős is nehezítette, akik a bukás miatti keserűség által elvakítva később már árulással vádolták őt, és rajta kérték számon a Világosnál történt eseményeket, a bukást, de még a későbbi megtorlásokat is. Ez a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyó, méltatlan ítélet máig erősen tartja magát az 1848-49-ről gondolkodók körében, a „mi lett volna, ha” filozófusaival ellentétben azonban, Görgeinek akkor és ott tízezrek életéről kellett döntést hoznia. A vereséggel, és a bukáshoz vezető körülményekkel egymaga nem tudott szembeszállni, ezt számon kérni rajta tehát – jogosan – nem lehet.