Jellasics csapatai átkelnek a Dráván

Szerző: Tarján M. Tamás

„A [horvát] nép fiaként, a szabadság híveként és osztrák alattvalóként, híven elköteleztem magam a Birodalom alkotmányos császárának és királyainak, és egy hatalmas, szabad Ausztriát kívánok.”
(Jellasics József horvát bán)

1848. szeptember 11-én keltek át Jellasics horvát bán erői a Dráva folyón, azzal a szándékkal, hogy véget vessenek az áprilisi törvények szellemében kinevezett Batthyány-kormány – szerintük – „törvénytelen” uralmának. A birodalom megmentőjének képében tetszelgő bán elhamarkodott hadjárata – a pákozdi és ozorai vereségekkel – október elejére kudarcba fulladt, ugyanakkor viszont Bécs és Pest konfliktusát háborús útra terelte.

A péterváradi születésű, korábban határőri szolgálatot ellátó Jellasics szerencsecsillaga 1848 márciusában ragyogott fel, amikor V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) először vezérőrnaggyá léptette elő, majd március 23-án őt nevezte ki horvát bánnak. A magyarokkal köztudottan nem rokonszenvező katonatiszt felemelését aztán az utókor úgy értékelte, mint az udvar kétszínű politikájának első bizonyítékát; nem tudni, hogy valóban ez állt -e Jellasics kinevezése mögött, mindenesetre tény, hogy ő mindent megtett a horvát–magyar viszony romlásáért, Bécs pedig előszeretettel támaszkodott a nemzetiségekre annak érdekében, hogy a pesti kormány pozícióit gyengítse. Nem véletlen, hogy a háborút – a szerb és román konfliktus helyett – végül éppen a Jellasiccsal való ellentét robbantotta ki; ez abból is eredt, hogy a bán következetesen nem ismerte el a Batthyány-kormányt, a március 25-én összehívott szábor – horvát rendi gyűlés – pedig az ő nyomására ki is mondta elszakadását a Szent Koronától.

A bán egyébként Zágrábban ugyanolyan reformokat foganatosított – eltörölte a jobbágyrendszert, bevezette a közteherviselést –, mint amilyenek a Batthyány-kormányhoz fűződtek, ám a politikus úgy vélte, számításait a váratlanul súlyos válságba sodródott Habsburg-dinasztia oldalán találhatja meg. Magyarországgal szembeni politikájában ezért elment a provokáció legvégső határáig, és miközben szakadár szándékkal vádolta gróf Batthyány Lajost, éppen ő volt az, aki elzárkózott minden tárgyalási lehetőség elől.

Jellasics megítélése egyébként Bécsben sem volt egységes, V. Ferdinánd ugyanis júniusban elmozdította őt, ám – jellemző módon – Zsófia főhercegné kegyeiben tartotta a lojális politikust, és – a Magyarország elleni hadjárat megindítása után – hivatalosan is visszajuttatta pozíciójába. A Habsburgok megrendült hatalmát egyébként jól jellemzi, hogy Jellasics hónapokig figyelmen kívül hagyhatta az uralkodó döntését, és később ezért még elismerésben is részesült.

A horvát bán 1848. augusztus 31-én aztán a tettek mezejére lépett Magyarországgal szemben, és ezen a napon elfoglalta a közvetlen pesti irányítás alá tartozó Fiume kikötővárost. Az első agresszív lépést villámgyorsan követte a második, a birodalom megmentőjének szerepében tetszelgő Jellasics ugyanis szeptember 11-én Varasdnál átkelt a Dráván, hogy erőszakkal távolítsa el a hatalomból a „szakadár” magyar kormányt. Hamarosan Karl Roth tábornok csapatai is átléptek a folyón, ezzel egy nagyjából 35 000 fős határőrsereg indult meg Pest felé. Szinte jelképes értelemmel bír, hogy – a növekvő feszültség miatt – a Batthyány-kormány éppen ezen a napon nyújtotta be lemondását, hiszen a támadással véget ért a forradalom, és elkezdődött a szabadságharc időszaka.

Az ország irányítását szeptember 16-án az Országos Honvédelmi Bizottmány vette át, és hamarosan megkezdődött a toborzás; eközben a magyar hadsereg folyamatosan hátrált Jellasics elől, az addig is kétes hűségű egységek pedig sorra a horvátok mellé álltak. A magyar honvédelem ekkor még szinte a születés szakaszában volt, ám a Dél-Dunántúlon támasztott népfelkeléssel sikerült elvágni az elbizakodott Jellasics utánpótlását, a Pákozd és Ozora mellett kivívott győzelmek pedig keresztülhúzták a nagyravágyó bán terveit.

A Petőfi által versben megörökített diadal ugyanakkor azzal is járt, hogy a béke reménye végleg elveszett. Széchenyi félelmei látszólag beigazolódtak, hiszen az ország háborúba keveredett a Habsburgokkal; megkezdődött a szabadságharc heroikus küzdelme, mely során egyévi vérontás árán, orosz segítséggel sikerült csak eltiporni a magyar függetlenség ügyét – Jellasics egyébként ezekben a harcokban is hűen támogatta a császári dinasztiát.