A magyar honvédseregek veresége Schwechatnál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Azt kivánja tehát a közbéke, melyet Magyarország nem zavart meg, és a dinasztiának érdeke, hogy mi, ámbár a legvégső önvédelemre erőszakosan kényszerítve, hercegségedet az isten örök igazsága, a népjog és emberiség nevében felhivjuk: hogy jogsértő szándékával hagyjon fel, a pártütő Jellacsics osztrák földre futva nyomult seregét fegyvereztesse le, s azon esküvel, hogy 'Magyarország ellen többé nem fog harcolni', tegye ártalmatlanná, és 24 óra alatt biztosítást adjon nekünk, hogy Magyarország ellen semmi ellenségeskedést sem akar megkisérteni.”
(Részlet Kossuth Windisch-Grätznek írt leveléből, 1848. október 25.)

1848. október 30-án vívták a Móga János vezette magyar honvédseregek és az Alfred zu Windisch-Grätz herceg, illetve Jellasics horvát bán által irányított egyesült császári hadak a Schwechat melletti csatát, mely az utóbbi fél győzelmével végződött. A mindkét oldalon csekély veszteségeket okozó összecsapás világossá tette, hogy a magyarok nem egyesíthetik erőiket a bécsi forradalmárokkal, tehát a schwechati ütközetben a szabadságharc hadvezérei kezdeményezési lehetőségüket is elveszítették.

Móga szeptember 29-i, Pákozd mellett kivívott győzelme után Jellasics vert serege Bécs irányába vonult vissza, ezzel egy időben pedig a politikában is jelentős változások mentek végbe. A császárvárosban hamarosan értesültek Lamberg Ferenc – szeptember 28-án, Pesten történt – felkoncolásáról, így aztán V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) nyíltan szakított a magyar kormánnyal; a király illegitimnek nyilvánította Batthyány Lajos újjáalakuló kabinetjét, egyúttal pedig a horvát bánt nevezte ki az ország kormányzójának. Ezzel összefüggésben Latour hadügyminiszter október első napjaiban jelentős katonai támogatást küldött a visszavonuló Jellasicsnak, a magyarokkal kezdettől fogva szimpatizáló bécsiek azonban kihasználták a császárváros őrségének megfogyatkozását, és október 6-án újabb forradalmat robbantottak ki.

A bán tehát serege gyarapodása ellenére nehéz helyzetbe került, hiszen ezen a napon Latourt felakasztották, a császári udvar Olmützbe menekült, ő maga pedig egy forrongó várossal a hátában várhatta Móga honvédjeit, akik október 8-án már Parndorfnál, a Lajta folyó partján táboroztak. A további fejlemények aztán meglepték a császáriakat, a magyar csapatok ugyanis – ahelyett, hogy folytatták volna Jellasics üldözését – megálltak a határon, és a következő heteket látszólag tanácstalan várakozással töltötték.

Móga ezen döntésének helyességét természetesen máig rengetegen vitatják, hiszen a tét hatalmas volt: egyfelől a támadók előtt ott lebegett a lehetőség, hogy amennyiben átlépik a határt, és egyesítik erőiket a bécsiekkel, akár döntő csapást is mérhetnek a Habsburg Birodalomra. A császárváros bevétele minden bizonnyal a többi tartományban is éreztette volna hatását. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott volt az a lehetőség is, hogy a vállalkozás kudarccal zárul, hiszen Jellasics – az azóta meggyilkolt Latournak köszönhetően – létszámbeli fölénybe került, csapatainak harcértéke pedig jóval nagyobb volt a pákozdi csatában megfutamodó népfelkelőkénél.

Mógának ezzel együtt számos közjogi és politikai kérdés is a nyakába szakadt, amiről Parndorfnál – és a pesti országgyűlésben – október 8-án még korántsem született konszenzus. A határ átlépése – vagyis egy Ausztria elleni hadjárat – egyértelműen a honvédő háború végét jelentette volna, a támadást pedig ebben az időszakban még maga Kossuth is jogsértésként ítélte meg. A hadi célokkal összefüggésben ráadásul a magyar oldalon álló tisztek státusa is megváltozott, hiszen a Lajtán való átkelés az uralkodó elleni lázadással és esküszegéssel ért volna fel. Ezen indokok mellett a tétovázásban az is komoly szerepet játszott, hogy Móga a hadjárat esetleges diplomáciai következményeit – a tárgyalási pozíciók elvesztését, vagy akár egy intervenció ódiumát – szintén nem akarta magára vállalni.

A Parndorfnál látszólag tétlenül töltött napok alatt Pesten komoly változások mentek végbe, Kossuth ugyanis döntött a kérdésben, majd felülkerekedett a támadást ellenzők táborán, és egy 12 000 fős hadtesttel megindult nyugat felé. Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke október 23-án csatlakozott Mógához, és már az első közös haditanácson a Lajtán való átkelésre buzdította a fővezért, ám a tisztek nagy része – köztük Görgei Artúr – nem támogatta Kossuth törekvését. Időközben az Olmützből Bécs elfoglalására – majd a magyar erők szétverésére – küldött Windisch-Grätz kiáltványt bocsátott ki, melynek nyomán a honvédsereg mintegy 30 tisztje be is nyújtotta lemondását. Kossuth október 25-én aztán felháborodott hangvételű levélben reagált a császári fővezér szavaira, melyet Ivánka Imre ezredes vitt el Bécs alá.

Ekkor a magyar tisztek java része még ellenezte a támadást, miután azonban a követségből hazatérő Ivánkát Jellasics foglyul ejtette, az elemi erejű felháborodás nyomán a kossuthi álláspont kerekedett felül. Az OHB elnökének szándéka szerint október 28-án Móga erői – e hónapban már harmadszor – átlépték a Lajtát, majd 29-én Görgei dandárja is átkelt a Fischán, és előrenyomult Schwechat felé. A Bécshez közeledő magyar alakulatok október 30-án találkoztak a császári sereggel, melynek fölényét jól mutatta, hogy Windisch-Grätz mindössze erői felét csoportosította át Jellasics támogatására, tehát a csata megvívása alatt is körbezárva tarthatta a Habsburgok ősi székvárosát.

Az ütközet ígéretesen indult a magyarok számára, a jobbszárnyon küzdő Guyon Richárd erői ugyanis egy szuronyrohammal hamarosan elfoglalták Mannswörth falucskát. Paradox módon ugyanakkor Guyon sikere mégis a honvédsereg számára bizonyult veszedelmesnek, mivel Görgei és Répásy Mihály dandárjai – vagyis a magyar haderő centruma és a balszárnya – a jobbszárny mellett egymástól is elszakadtak; ez a helyzet azzal fenyegetett, hogy a kétszeres fölényben harcoló császáriak beférkőznek a résekbe, és bekerítik az egyes hadtesteket. Ezt elkerülendő Móga hamarosan visszavonulásra szólította fel Görgeit, a hátrálásból azonban fejvesztett menekülés lett, mivel a fővezér nem bírt tüzérségi támogatást biztosítani a dandárnak.

A császáriak a schwechati csatában ugyanis a magyarokhoz képest háromszor annyi – összesen 210 – ágyúval rendelkeztek, ezek révén pedig komoly tűzfölényre tettek szert, ráadásul pánikot keltettek a – zömében tapasztalatlan – nemzetőrökből álló hadtestben. Görgei hiába küzdött csapatai felbomlása ellen, nem járhatott sikerrel, a megfutamodó dandár pedig később az egész sereget magával rántotta. A menekülő honvédeket a csata végén aztán éppen a Répásy-hadtest túlzottan lassú felvonulása mentette meg, hiszen annak pozíciója nyomán Jellasics bekerítő manővere eredménytelennek bizonyult.

A magyar sereg a schwechati kudarc után egészen Pozsony környékéig menekült, ugyanakkor viszont az ütközetben nem szenvedett komoly veszteségeket. Guyon szuronyrohama és az ágyútűz körülbelül 100 honvéd halálát követelte, és hasonló véráldozattal lehetett számolni a császáriak oldalán is. A Schwechat melletti fiaskó tehát nem a vereség mérete miatt volt fájó, hanem azért, mert a magyar hadvezetés nem tudott élni egy hosszas hezitálás után megragadott lehetőséggel. Mógáék visszavonulása után hamarosan Bécs is letette a fegyvert Windisch-Grätzcel szemben, vagyis a kibontakozó szabadságharc Magyarország területére korlátozódott.