Bem veszi át az erdélyi hadsereg irányítását

Szerző: Tarján M. Tamás

„Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga.”
(Petőfi Sándor: Az erdélyi hadsereg)

1848. december 7-én érkezett meg az egykori fejedelemség területéről kiszorult, Csucsán állomásozó erdélyi hadsereghez Bem József, a magyar szabadságharc egyik legtehetségesebb tábornoka. Bem a parancsnokság átvétele után szinte csodát művelt katonáival, ugyanis bravúros módon néhány hónap alatt kiszorította a császáriakat Erdélyből, majd – manőverező taktikájával – hosszú ideig a nyár közepén betörő orosz intervenciós erőket is feltartóztatta.

Erdélyben Puchner Antal főhadparancsnok aknamunkájának „köszönhetően” a Habsburgok pozíciói hamar megszilárdultak, a császári tiszt ugyanis nem csak a szászokat, de 1848 őszén a románokat is fellázította Bécs oldalán. A pesti kormány által szervezett nemzetőr egységek hamar felbomlottak a felkelők, a határőrök és Puchner egységeinek hármas támadása következtében, az erdélyi hadsereg pedig november végére a Kolozs vármegyei Csucsára szorult vissza. Az ugyancsak felkelt – csak éppen a Batthyány-kormányt támogató – Székelyföld, azon belül pedig kimondottan Háromszék kivételével egész Erdély császári uralom alá került, ez pedig a nyugat felől várható támadással együtt halálos veszélyt jelentett Magyarország számára. Bem – akit Kossuth elsősorban a lengyel emigráció többi tagjával fennálló konfliktusa miatt küldött Csucsára – mondhatni a 24. órában vette át az erdélyi hadsereg irányítását, hiszen amennyiben Puchner kitör az Alföldre, a Windisch-Grätz ellen kudarcot valló honvédseregek két tűz közé kerültek, majd vélhetően megsemmisültek volna.

Bem színre lépésével azonban a hadi események döntő fordulatot vettek, ugyanis a lengyel tábornok – Czetz János nagyszerű szervező munkájából sokat profitálva – megkísérelte visszaverni az Erdélyből nyugat felé törő, Puchner és Urban vezette – császári reguláris csapatokból, illetve román határőrökből álló – ellenséges hadakat. December 18-án Bem összesen mintegy 12 000 emberrel és 24 löveggel indult el Csucsáról, és miután 23-án, Désnél szétszakította Puchner és Urban arcvonalát, felszabadította Kolozsvárt, majd a román határőrök ellen fordult. Bem 1849. január 3-i, tihucai győzelme után Urban kiszorult Erdélyből, az északi sikert követően pedig a honvéd tábornok a még mindig kitartó székely felkelők megsegítésére indult. Január 13-án a magyar erők már Marosvásárhelyen állomásoztak, a hadjárat következő szakasza azonban vegyes eredményeket hozott: a szőkefalvi győzelem után Bem súlyos veszteségek árán sem tudta elfoglalni a császáriak főhadiszállását, Nagyszebent, mindezt pedig tetézte, hogy Puchner nyomására a román Komité segítséget kért a Havasalföldet megszálló orosz seregek főparancsnokától, Lüders tábornoktól.

Február 4-én, Vízakna mellett Bem elszenvedte egyik legsúlyosabb vereségét, melyet egy héttel később a bravúrosan kiharcolt – és a szabadságharc sorsát döntően befolyásoló – véres piski csatában sikerült ugyan jóvátennie, ám helyzete majdhogynem reménytelen maradt. A tábornok a következő hetekben aztán szó szerint csodát művelt: a bekerítésére készülő császári túlerőt kicselezve visszatért a Székelyföldre, felfrissítette csapatait, és előbb Urban visszatérő határőrei felett győzedelmeskedett, majd március során Puchnert és az oroszokat is kiverte Erdélyből.

A tavaszi hadjárat dicsőséges hónapjai alatt aztán Bem csapatai sok szempontból parlagon hevertek, ugyanis a tábornok az erdélyi hadsereg erejét Déva, Gyulafehérvár, illetve Temesvár ostromára, valamint az Avram Iancu-féle érchegységi román felkelés leverésére fordította. Ez a helyzet alapvetően a nyár közepéig változatlan maradt, amikor is a Lüders által vezetett második orosz intervenció segítségével a császári erők visszatértek Erdélybe; nem elég, hogy Bemnek hatalmas túlerővel szemben kellett megszerveznie a védelmet, a hadműveletekhez zömmel újoncok álltak rendelkezésére, akikkel ugyan lassítani tudta az ellenség felvonulását, de újabb csodát már nem tudott tenni.

Július 31-én, Segesvár mellett az erdélyi hadsereg megsemmisült Lüders és Clam-Gallas egyesült erőivel szemben, ezzel pedig Bem pályafutásának legfényesebb szakasza is véget ért. A nyugat felé menekülő hadvezér ugyan – Kossuth kérésére – átvette még a szerencsétlen kimenetelű temesvári ütközet irányítását, a csata sorsát azonban a korábbi hadvezetés – elsősorban Dembinszki Henrik – kapitális hibái miatt már nem tudta érdemben befolyásolni.

Bem József erdélyi tevékenységét hűséges követője, Petőfi Sándor versei és beszámolói nyomán általában a legnagyobb elismeréssel szokták emlegetni, a dicséretet pedig a hadtudomány szakértői szintén jogosnak ismerik el. Tény és való, hogy a lengyel származású katona elsősorban kisebb hadtestek élén tudta kamatoztatni tehetségét – ilyen szempontból pedig Erdély különösen kedvezett neki –, ezt azonban aligha vethetnénk a szemére, főleg úgy, hogy – mint láttuk – Bem 1848 decembere és 1849 júliusa között számtalanszor tett csodát a császáriak ellen. A tábornok az amúgy nem túl szerencsés kezű Kossuth egyik legjobb választásának bizonyult, hiszen gyorsaságával, kiszámíthatatlan hadmozdulataival és merészségével döntő szerepet játszott abban, hogy Bécs utóbb I. Miklós cár (ur. 1825-1855) segítségével tudta csak leverni a magyar szabadságharcot.