Perczel veresége Mórnál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Valami győzelmecskét, édes Móricom! Különben az örökös retiráda [hátrálás] lever minden bátorságot a nemzetben.”
(Kossuth Lajos Perczel Mórnak írt leveléből)

1848. december 30-án vívták Perczel Mór honvédtábornok és Jellasics horvát bán seregei a móri ütközetet, mely a túlerő ellen csatát vállaló, hibát hibára halmozó magyar hadvezér vereségével zárult. A fiaskó következtében a főváros, Pest-Buda, illetve a kelet felé tartó utak védelme egyedül Görgei Artúr hadtestére hárult, aki nem tudta megakadályozni Windisch-Grätz csapatainak január eleji bevonulását.

Bár a Schwechat mellett elszenvedett vereség után az Országos Honvédelmi Bizottmány és a magyar hadvezetés arra számított, hogy 1848–49 telét a toborzásra és a felkészülésre fordíthatja, számításaiban végül csalódnia kellett, ugyanis december 14-e után Windisch-Grätz, Schlick, Simunich és Götz vezetésével négy hadtest indult meg a szabadságharc leverésére. Ez idő tájt Magyarország nyugati határát a Fertő-tó és a Nádasi-szoros között Görgei Artúr, délen, a Muraközben pedig Perczel Mór védte, ám csapataik hamarosan hátrálni kényszerültek a túlerőt képviselő, ráadásul képzettebb és jobban felszerelt császáriak elől. Kossuth az OHB elnökeként ugyan megpróbálta elérni, hogy a két hadvezér Győr környékén egyesítse erőit, Perczel lassúsága azonban meghiúsította ezt a tervet, így decemberben a honvédcsapatok egyre közelebb kerültek a fővároshoz.

A magyarok harc nélkül feladták a Kisalföld és a Dél-Dunántúl területét, miközben a császáriak közül élen járó Jellasics azt is igyekezett megakadályozni, hogy a honvédtábornokok Pest-Buda előterében egyesítsék erőiket. Kossuth Lajos persze a hadi eseményeket elsősorban politikusként szemlélte, így a hónap során számos levelet küldött a hadvezéreknek, melyekben egy ütközet vállalására sürgette őket; ez komoly hiba volt, hiszen egy csata biztos vereséget jelentett, az pedig korántsem a csapatok moráljának erősödését szolgálta volna.

Görgei ennek megfelelően figyelmen kívül is hagyta Kossuth sürgetését, Perczel azonban, aki féltékenységet táplált vezértársával szemben, saját dicsősége reményében engedett az OHB nyomásának, és Mór közelében elhatározta, hogy útját állja a Bicske felől előrenyomuló Jellasicsnak. A problémát a döntés esetében nem csak a hiábavaló kockázatvállalás jelentette, hanem az is, ahogyan Perczel felkészült a csatára: túl azon, hogy szándékáról sem Kossuthot, sem Görgeit nem értesítette, Mórnál semmilyen felderítő munkát nem végzett, seregeit pedig a lehető legelőnytelenebb módon állította fel a csatamezőn, hiszen hadmozdulatait a magaslatra, védhető pozícióba helyezkedő ellenség lényegében nyitott könyvből olvashatta.

E hibák döntően azzal hozhatók összefüggésbe, hogy Perczel minden tehetsége ellenére mégiscsak a szabadságharc egyetlen olyan tábornoka volt, aki korábban nem szolgált a császári hadseregben, személyes motivációi, forradalmi hevülete pedig ebben a sorsdöntő órában felülkerekedtek józan számításain. Csapatai létszámát tekintve egyébként Perczel Mór nem volt hátrányban, hiszen körülbelül 6000 katonával sorakozott fel a csatamezőn, miközben Ottinger Ferenc is hasonló létszámú seregtesttel tűnt fel a település határában; másfelől viszont a császáriak mégis komoly fölényben voltak, hiszen az ő 6000 fős alakulatukban háromszor annyi nehézlovas harcolt, mint a honvédek oldalán, nem is beszélve arról, hogy Perczel katonáinak egy része még csak tisztességes fegyverhez sem jutott. Jellasics, az ellenséges hadtest fővezére pedig biztosra ment, hiszen Ottinger mögött egy újabb 7000 fős csapat érkezett, mely abban az esetben, ha a harc elhúzódik, a császáriak javára fordította volna az esélyeket.

Erre végül nem volt szükség, ugyanis Ottinger megérkező nehézlovasai rövid időn belül megtörték, és megfutamították a magyar balszárnyat, melynek példájára a többi hadoszlop is futásnak eredt. Perczel végül megakadályozta, hogy 24 ágyúja Jellasics kezére jusson, kitartásáért azonban hatalmas árat kellett fizetnie, ugyanis a csata végére több mint 2000 katonája esett fogságba, miközben hadteste szinte teljesen szétforgácsolódott. A mendemonda szerint egyszer egy cigány asszony azt jósolta a hadvezérnek, hogy óvakodjon a nevétől, 1848. december 30-án pedig ez az intelem valósággá is lett: Mór döntő vereséget hozott Perczel számára, aminek következtében a császáriak téli hadjáratába már nem tudott érdemben beavatkozni.

A tábornok tehetetlenségén vélhetően a móri fiaskó nélkül sem bírt volna változtatni, Kossuth kérésének elutasításával viszont legalább megőrizte volna hadtestét. Perczel Mór serege nélkül azonban a főváros és a keletre vezető utak védelme Görgeire maradt, aki képtelen volt ezt a feladatot egyedül ellátni, így az év utolsó napjára Pest-Buda reménytelen helyzetbe került. Szilveszter éjszakáján Kossuthék úgy döntöttek, elhagyják a várost, a Debrecenbe menekülő kormány nyomában pedig január 5-én megérkeztek Windisch-Grätz győztes csapatai.