V. Ferdinánd lemond trónjairól Ferenc József javára

Szerző: Tarján M. Tamás

„Légy jó, szívesen történt.”
(Ezen szavakkal adta át a hatalmat V. Ferdinánd unokaöccsének)

1848. december 2-án, Olmützben mondott le trónjairól V. Ferdinánd magyar király (ur. 1835-1848) – I. Ferdinánd néven osztrák császár –, melyeket unokaöccsére, a mindössze 18 esztendős Ferenc Józsefre (ur. 1867-1916) hagyott.

Bár az utókor V. Ferdinánd lemondatását alapvetően az 1848. év zűrzavaros állapotaira vezette vissza, a valóságban az 1835 óta „uralkodó”, súlyos mentális problémákkal küszködő császár-király leváltása már a „népek tavasza” előtt felmerült. Ferdinánd felesége, Savoyai Mária Anna még 1847-ben megígérte Metternich kancellárnak, hogy amint az uralkodó testvérének, Ferenc Károlynak a fia, Ferenc József betölti 18. életévét – ez 1848. augusztus 18-án következett be –, férje távozik a hatalomból, és országait unokaöccsére hagyja. Felmerül persze a kérdés, hogy a kedvezményezett örökös miért a fiatal főherceg, és miért nem annak édesapja volt?

Ebben a választásban Zsófia Friderika főhercegnének, Ferenc Károly feleségének a kezét fedezhetjük fel, aki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy férje alig lenne alkalmasabb uralkodó a trónon ülő Ferdinándnál – a rossz nyelvek nem véletlenül terjesztették, hogy az akaratos asszony volt ez idő tájt az egyetlen férfi a Hofburgban –, így aztán a kamarillának az első perctől fogva fia hatalomba ültetését javasolta. Az 1848. évi bécsi, pesti és prágai forradalmak tehát a valóságban sokkal inkább megnehezítették, mintsem elősegítették az uralkodóváltást, hiszen az udvar innsbrucki, majd – október 6-i – olmützi „futása”, az itáliai háború és a fegyveres konfliktussá fajuló magyar ellentét közepette Ferdinánd eltávolítása nem tűnt ésszerű lépésnek.

Az áhított „nyugodt pillanat” csak Móga schwechati veresége és az októberi bécsi forradalom leverése után érkezett el – egy rövid időre –, ekkorra pedig az Olmützben székelő udvarnak számos egyéb oka is támadt a beteg uralkodó lemondatására. Az első és legfontosabb ezek közül a birodalom átszervezésének lehetősége volt: a kamarilla ugyanis 1848 egyik legfőbb tanulságaként azt szűrte le, hogy a széttagolt államalakulat helyett egy centralizált Ausztriát kell létrehozni – vagyis fel kell számolni a magyar államiságot –, ehhez pedig az áprilisi törvényeket korábban szentesítő V. Ferdinánd teljesen alkalmatlannak tűnt.

Másfelől ugyanakkor a császár-király is váratlan problémát okozott, hiszen a mozgalmas 1848-as esztendő eseményei, a gyakori szereplések és utazások meghozták a kedvét az uralkodáshoz – ebből is látszik, mennyit érzékelt az őt körülvevő valós politikai helyzetből –, ezért, mikor Olmützben ismét felvetették neki a lemondás ötletét, egy ideig visszakozni próbált. Bár Ferdinánd testvérének, Ferenc Károlynak az elméjével – az állítólagos lassúságon kívül – semmilyen probléma nem volt, a kamarillának idővel vele is meggyűlt a gondja, ugyanis ő még nehezebben akarta elfogadni, hogy helyette mindössze 18 esztendős gyermeke álljon a Habsburg Birodalom élére.

Az édesapa mondhatni még keményebb diónak bizonyult Ferdinándnál, ám egy „isteni jel” hamarosan a kívánt irányba mozdította el az öröklés ügyét: történt ugyanis, hogy a főherceg álmában megjelent I. Ferenc (ur. 1792-1835) szelleme, és megáldotta az ifjú Ferenc Józsefet, így demonstrálva, hogy őt tartja alkalmasabb uralkodónak. Bizonyára nem okozunk meglepetést, ha eláruljuk: az „álmot” a kamarilla bocsátotta Ferenc Károlyra, a színjáték azonban sikeresen zárult, a „látomás” hatására ugyanis az édesapa lemondott az öröklésről fia javára.

Ennek következtében tehát minden akadály elhárult Ferenc József trónra emelése előtt, mely aktus 1848. december 2-án, az olmützi érseki palotában zajlott le. Az V. Ferdinánd naplójában is megörökített ceremónia rövid, ámde Magyarország – és az egész Habsburg Birodalom – jövője szempontjából annál jelentősebb volt: Az ifjú örökös térdre borult nagybátyja előtt, aki megáldotta, majd felemelte magához Ferenc Józsefet, és állítólag ezen szavakkal adta át neki a hatalmat: „Légy jó, szívesen történt.” Meglehet, a súlyos beteg V. Ferdinánd őszintén gondolta, amit mondott – egészségére ugyanis kifejezetten jó hatással volt a későbbi nyugodt életvitel –, a birodalom népei, elsősorban a magyarok egyáltalán nem osztoztak a távozó uralkodó véleményében.

Bár a 18 esztendős császár-király december 2-i proklamációjában alkotmányos berendezkedést és liberális reformokat ígért – önmaga népszerűsítése céljából pedig II. József (ur. 1780-1790) nevét is felvette a Ferenc mellé –, a magyar kormány nem hunyt szemet a nyilvánvaló jogsértés felett, hiszen Ferdinánd lemondatása, majd utódja trónra ültetése Magyarország beleegyezése nélkül nem mehetett volna végbe. A szabadságharc a december 2-i olmützi események következtében tehát új színezetet nyert, nevezetesen a magyar honvédseregek – a Habsburgok trónfosztásáig – a törvénytelenül leváltott V. Ferdinándra hivatkozva szállhattak szembe a „trónbitorló” Ferenc József, illetve az 1849. márciusi olmützi oktrojált alkotmányban felvázolt összbirodalmi elképzelés ellen.

A tényleges uralkodó kilétét azonban – más történelmi szituációkhoz hasonlóan – ebben az esetben sem a jog, hanem az erő döntötte el: miután 1849 nyarán a szabadságharc elbukott, Ferenc József „törvénytelenül” is a királyi hatalom birtokosa maradt, és előbb abszolutista, majd alkotmányos módon megkísérelte Magyarország beolvasztását a Habsburg Birodalomba. Legtovább regnáló uralkodónk esetében végül 1867-ig kellett várni a legitimációt adó koronázásra, mely esemény már a dualista rendszer születését, a kiegyezési folyamat befejezését jelezte.