Az első balázsfalvi román népgyűlés megnyitása

Szerző: Tarján M. Tamás

1848. április 30-án nyílt meg az első, a Gubernium tiltakozása ellenére összehívott balázsfalvi népgyűlés, ahol az Erdélyben élő románok kinyilvánították nemzeti követeléseiket.

A románság örömmel üdvözölte a március 15-i pesti, majd kilenc nappal később Kolozsváron is kirobbanó forradalmat, valamint a magyar kormány által ígért társadalmi és gazdasági átalakulást, ám idővel kiütköztek a román–magyar ellentétek. Az első probléma az volt, hogy a forradalom Magyarországhoz képest Erdélyben jóval lassabban realizálta reformjait: a megvalósítandó unió létrejöttéig a fejedelemség ügyeit a Gubernium intézte, amely közvetlen a Habsburg udvarnak volt alárendelve és nem állt érdekében a magyar forradalom gyorsítása. Másfelől, Magyarországon az éppen ülésező diéta gyorsan meghozhatta a polgári szellemiségű áprilisi törvényeket, Erdélyben azonban nem volt országgyűlési időszak, így a forradalom utáni napok eufóriája után ugyanolyan hétköznapok következtek, mint március 15. előtt.

Az Erdélyben élő, főleg román nemzetiségű jobbágyok bizalmatlanná váltak, mert a megígért jobbágyfelszabadítás, a – zömmel magyar –földesúrnak járó adók és robot eltörlése késlekedett. A zömmel egyházi személyekből álló román értelmiségnek még egy sérelme volt, nevezetesen, hogy a pesti kormány európai mintájú liberális nemzetállamban gondolkodott, melyben ugyanazokat a jogokat ígérte az ország valamennyi polgárának, így azok identitásuktól függetlenül a magyar politikai nemzet részévé váltak.

A románok szerették volna elismertetni magukat önálló nemzetként; annak ellenére, hogy Erdély lakosságának 53%-át tették ki, nemesség híján nem voltak „rendi nemzet”, így az unióról döntő országgyűlésen sem képviseltethették magukat. A George Barit vezette marosvásárhelyi jogászok már március 24-én folyamodványt írtak V. Ferdinándhoz, és az április 30-i, Balázsfalvára összehívott gyűlés célja is a nemzeti követelések kinyilvánítása volt. Román részéről az unió mellett főleg görög katolikusok, a Leményi János püspök és Alexandru Sterca vikárius vezette párt állt ki, de ők gyorsan háttérbe szorultak, mert türelmes politikájuk nem felelt meg a románoknak, akik úgy vélték, a reformok bevezetése földesuraikon bukik el, a román–magyar szembenállás gyakran jobbágy és földesúr ellentéte volt, ami tovább növelte a feszültséget. Balázsfalván az egyik népszerű párt vezetője a Gazeta de Transsilvania szerkesztője, Georghe Barit lett, aki úgy vélte, a románok az uniót csak nemzeti jogaik és nyelvhasználatuk elismerésével fogadhatják el. Ekkor még Barit támogatói között volt Alexandru Papiu Ilarian történész-nyelvész és a későbbi fegyveres ellenállás egyik vezetője, Avram Iancu is.

Baritnál radikálisabb és a jobbágyok körében népszerűbb elveket hirdetett Simon Barnutiu, elutasítva bármilyen alkut a magyarokkal, az uralkodótól akarta megszerezni jogaik szentesítését, már ekkor felvázolva a román fejedelemségének egységének tervét. A Balázsfalván összegyűlő románok ugyanakkor nem látták át a birodalmi politikát és abban a téveszmében éltek, hogy Bécsben uralkodó V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) a „jó király”, akinek segítő szándékát a magyarok hiúsítják meg, holott a krízisbe kerülő udvar próbálta meg minden eszközzel hátráltatni a polgári átalakulást. A Habsburgok kihasználták a románok tévedését és a meglévő konfliktusokon túl az erdélyi főhadparancsnokságot vezető Puchner Antalon keresztül szították a magyarok és románok ellentétét.

Az április 30-i gyűlés után a Gubernium engedélyezte a május 15-én tartott román nemzeti gyűlést, amely 16 pontban fogalmazta meg követeléset: Az Andrei Saguna püspök és Barnutiu által fogalmazott kiáltvány a román nemzet elismerését, nyelvi jogokat, független román ortodox egyházat és iskolahálózatot kért, továbbá a román fejedelemségekkel szembeni vámok eltörlésének, illetve a Batthyány-kormány polgári reformjainak a bevezetését és a románság arányának megfelelő politikai képviseletet akart elérni. Az 1848. május 29-én összeülő erdélyi diéta végül a románok nélkül szavazta meg az uniót, a pesti kormány pedig a későbbiek folyamán sem volt hajlandó nemzeti jogokat adni, a jobbágyfelszabadítás pedig a termőföldek kis területéből adódóan nem hozta meg a kívánt eredményt.

A bécsi udvar Horvátország és a szerbek után az erdélyi románság körében is kihasználta a nemzeti feszültséget, Puchner tábornok már a nyár során fegyverkezésre szólította fel a románokat. Karl Urban határőrvidéki főkapitány, valamint Avram Iancu vezetésével sorra jöttek létre paraszti alakulatok, melyek a nemzetőrségről szóló törvények sem mondtak ellent. Közben a Batthyány-kormány és Jellasics bán, illetve a szerbek között kirobbant a fegyveres konfliktus (Jellasics szeptember 11-én lépte át a Drávát, a szerbek június óta fegyverben voltak), ezért a Batthyány-kormány megbízásából Erdélyben is megkezdődött az újoncozás a honvédseregbe, ami a Puchner által hergelt románokat meggyőzte arról, hogy Pesten megsemmisítésükre törnek. Az utolsó balázsfalvi gyűlésre már háborús hangulatban került sor 1848 szeptemberében, ahol a feltüzelt jobbágyok fegyveresen jelentek meg. Hasonlóképp zajlott október 16-i agyagfalvi székely gyűlés is, előrevetítve a szomorú folytatást, a feszült légkörben kipattanó erőszakot, a közelgő polgárháború vérengzéseit.