rubicon
back-button Vissza
1846. július 15.

Az első magyar vasútvonal átadása

Szerző: Tarján M. Tamás

1846. július 15-én adták át Magyarország első vasútvonalát, mely két év munkája nyomán, a Magyar Középponti Vasúttársaság irányításával, Pest és Vác városa között készült el. Az első – magántőkéből épített – vonalat hamarosan követte a Pest-Szolnok vasút megépítése, hogy aztán a neoabszolutizmus, majd a dualizmus idején folytatott építkezések nyomán a sínek a századfordulóra behálózzák a teljes történelmi Magyarországot.

A modern közlekedést megteremtő vasutat nem a modern ipari forradalom találta fel: az már legalább a 16. század óta létezett, mint a bányászok egyik leghasznosabb segítőtársa. A vasútépítés gyakorlati alapjait – a sínpárt, a talpfát –  eredetileg az ércek szállításának könnyítésére teremtették meg, és az emberi közlekedésre szolgáló jármű fejlesztése is ezen elgondolások alapján indult meg. A Surrey Iron Rail nevű londoni társaság 1803-ban építette meg az első lóvontatású kocsikkal felszerelt pályát, melynek példája aztán két évtized késéssel eljutott Magyarországra is. Hazánkban a Kőbányán épített vasút jelezte a közlekedésben bekövetkező forradalmat, az állati erővel működő eszközt azonban érdeklődés hiányában egy év után, 1828-ban kivonták a forgalomból. A technika robbanásszerű fejlődését mutatja, hogy Angliában ekkoriban már a Stephenson által tökéletesített, gőzhajtással működő vonatok közlekedtek.

Az angol tervező Stockton és Darlington között megtett 1825-ös útja nyomán Európában gombamód szaporodtak a kötött pályák, melyekre Magyarországon ugyancsak két évtizedet kellett várni. Az 1832-36-os rendi országgyűlésen törvény – az 1836/XXV. tc. – született az első vasútvonal megépítéséről, mely a Pest-Buda és Bécs közötti közlekedést tette volna egyszerűbbé. A koncesszióért báró Sina György és Ullmann Móric folytatott ádáz harcot, a győztes személye pedig az első magyar vasútvonal nyomvonalára nézve is következményekkel járt. Míg ugyanis Sina báró a Duna jobb partján akarta megvalósítani az országgyűlés terveit, addig Ullmann egy bal parton futó vasútvonal mellett tört lándzsát. 1837 novemberében utóbbi vállalkozó kapta meg az előmunkálati engedélyeket, így eldőlt, hogy az első szakasz Pest és a tőle 33 kilométeres távolságban fekvő Vác között húzódik majd.

Ullmann Móric felhívására a porosz Karl Friedrich Zimpel két éven belül elkészítette az építkezés terveit, anyagi viták miatt azonban hamarosan távozott az országból, így a munka néhány éves késést szenvedett. A Helytartótanács 1844 januárjában hagyta jóvá az építkezés terveit, majd létrejött a vasútépítést felügyelő Magyar Középponti – központi – Vasúttársaság, és az Ullmann-féle Pesti Magyar Kereskedelmi Bank hiteleinek köszönhetően hamarosan kiírták a beszerzési pályázatokat is. A Pest-Vác vonal második főépítésze közben – a szintén porosz – August Wilhelm Beyse lett, akinek vezetésével 1844. október 5-én a munka is megkezdődhetett. Az első magyar kötött pályát import acélból, walesi és poroszországi kohók által gyártott rudakból építették meg, a talpfákat a magyar tölgyerdők, a sínek rögzítéséhez használt csavarokat pedig Resicabánya kohói biztosították. A vasútvonal környékén épített töltést a Duna medréből nyert hordalékanyag szolgáltatta.

Napjaink tapasztalatai nyomán nem lepődhetünk meg, hogy már a Pest-Vác vasútvonal építése is hemzsegett a visszaélésektől: a tapasztalt főépítész, Beyse éppen ennek meggátolására akarta kisvállalkozókkal végeztetni a munka nagyját, Ullmann azonban engedett a nagyobb befektetők nyomásának, így hamarosan elszaporodtak a sötét ügyek, és egyre-másra tűntek el jelentősebb pénzösszegek. A porosz tervező egy év után aztán belefáradt az örökös küzdelembe, és Lachner Károlynak adta át helyét, aki az építkezés maradék 10 hónapjában kifogástalanul végezte munkáját. Közben Zitterbarth Mátyás vezetésével 1845 márciusától megkezdődött az első pesti indóház építése, mely gyakorlatilag a mostani Nyugati Pályaudvar közvetlen elődjének tekinthető. A munkálatok olyan gyorsan haladtak, hogy a Belgiumból rendelt gőzmozdonyok már 1845 novemberében kísérleti utat hajthattak végre a Palota – Rákospalota – és Pest közötti, mintegy 10 kilométeres szakaszon. 1846 közepén a Pest-Vác szakasz már átadásra készen állt, a nyár első felét a Helytartótanács már a közlekedés biztosítására szolgáló személyzet kiképzésére fordította.

A 33 kilométer hosszú vasútvonalat József nádor és felesége 1846. július 15-én nyitotta meg a forgalom számára, az ünnepély alkalmából a főhercegi pár is elgördült az első szerelvényen Vácig. A vonat a Dunakeszin töltött 10 perces várakozási idővel együtt összesen egy óra alatt tette meg első útját, a magyar vasút történetének első kilométerein minden a legnagyobb biztonságban zajlott. A Pest-Vác vonal átadása után Magyarországon igazi vasútépítési láz tört ki, amit az 1848-as forradalom egyik legnagyobb költőjének, Petőfi Sándornak a verse – mely a Vasúton címet viseli – is demonstrált. A Magyar Középponti Vasúttársaságnak szándékában is állt, hogy „száz vasutat, ezeret” csináljon, ennek jegyében egy évvel később átadta a Pest és Szolnok közti vonalat, de hosszú távon elfogyott a tőkéje, és nem tudott új beruházásokat finanszírozni. Az 1848-as forradalom és szabadságharc zűrzavara újfent nem kedvezett a befektetéseknek – ez idő alatt csak a Pozsony-Marchegg vonal épült meg –, a Bach-korszakban pedig osztrák és francia befektetők szerezték meg a vasútépítés koncessziós jogait.

A dualizmus évtizedei során Baross Gábor közlekedésügyi miniszter tevékenységének köszönhetően aztán a magyar állam is jelentős szerepet vállalt a vasúthálózat kiépítésében, mely az első világháború előestéjére már láncra fűzte a Kárpát-medence legjelentősebb városait. A trianoni békediktátum utóbb darabokra tördelte a reformkor óta felépített – pókhálóhoz hasonlatos – rendszert, ami máig ható következményekkel járt a magyarországi vasúti közlekedésre nézve.