A Lánchíd alapkőletétele

Szerző: Tarján M. Tamás

1842. augusztus 24-én rakta le József nádor, az ország előkelőségei jelenlétében, a Lánchíd pesti pillérének jelképes alapkövét. A 380 méter hosszú építményt, mely Magyarország első jelentős állandó folyami hídja volt, egy évtizedes munka eredményeként, 1849 novemberében adták át a pest-budai polgárok számára.

A Duna vizén átívelő híd ötlete már a 18. század során megszületett, de a rendelkezésre álló technikai megoldásokkal lehetetlen volt egy tartós, biztonságos átkelőt építeni; a folyó nagy vízhozama és sodrása lerombolta volna a középkori stílusú kőhidakat, és attól is tartottak, hogy egy ilyen építmény árvizeket okozhat majd. Emellett később az is fontos ellenérv volt, hogy Széchenyi általános hídvámot akart bevezetni az új átkelőnél, ami sértette volna a nemesi – adózási – szabadság ősi hagyományát. A „legnagyobb magyar”, minden ellenkampány dacára, 1832-ben megalapította a Hídegyletet, és a társaságon keresztül próbálta megszerezni a leggazdagabb magyar vállalkozók anyagi támogatását.

Hosszú küzdelem után Széchenyi elérte, hogy báró Sina György pénzt fordítson az átkelő megépítésére, így 1836-ban megszülethetett a Lánchíd Részvénytársaság; ekkorra már – miként a társaság neve is mutatja – Széchenyinek kész elgondolásai voltak, mivel angliai körútja során konzultált a korszak legnevesebb mérnökeivel, például Thomas Telforddal is. A gróf Angliában találkozott William Tierney Clarkkal, aki elvállalta a tervek elkészítését, és 1839-ben be is mutatta azokat. Sina részvénytársaságába időközben a bécsi Rotschildok és a pesti Wodianerek is betársultak, így végre – megfelelő mennyiségű tőkével – megkezdődhetett az építkezés, mely tizenháromszor annyi pénzbe került, mint a Nemzeti Múzeum felhúzása.

Az 1839-40-es országgyűlésen törvénybe foglalták a híd megépítését, 87 esztendőre a Részvénytársaság birtokába bocsátották a területet, így megkezdődhetett a munka. Két esztendőt vett igénybe, mire a cölöpöket leverték, így aztán az alapkőletételre csak 1842. augusztus 24-én kerülhetett sor; a Barabás Miklós által festményen megörökített eseményen József nádor helyezte el az első, szimbolikus követ a Duna talapzatában. A munkálatokat ekkor már – a külföldön tartózkodó William Tierney Clark helyett – egy megbízott mérnök, a skót származású Clark Ádám irányította, aki egykoron a Dunai Gőzhajózási Társaság szolgálatában került Magyarországra.

Hat évig tartott, míg a híd roppant kőpillérei megépültek, 1846 októberéből pedig megkezdődhetett a fémszerkezet összeszerelése. Már 1848 forró márciusa volt, amikor a híd rugalmasságát biztosító hatalmas fémláncokat elkezdték bekötni. Bár ez a művelet meglepően gyorsan haladt, július 18-án, az utolsó szál beszerelése közben az egyik szem szétpattant, és a súlyos fémlánc a Dunába zuhant. A baleset egy munkás életét követelte – ekkor egyébként Széchenyi és a tervezők is a folyóba estek –, emellett pedig hosszú időre elodázta a Lánchíd átadását.

A szerencsétlenség következtében a szabadságharc félkész állapotban találta a hidat, a munkakörülmények pedig időközben egyre mostohábbak lettek. Pest–Buda 1848–49 során megélt egy császári bevonulást, ünnepelte a tavaszi hadjárat győztes honvédjeit, majd júliusban Haynau seregeit kellett fogadnia. A zűrzavaros év során gyakran felmerült – elsősorban Hentzi budai császári parancsok fejében – a híd felrobbantása, de Clark szabotázsa és közbenjárása folytán végül erre nem került sor. Az 1849 májusában zajló ostrom során kisebb sérüléseket szenvedő Lánchidat aztán 1849. november 20-án Haynau császári főparancsnok adta át a két város polgárainak.

Bár Buda és Pest között már másnap megindulhatott a gyalogos forgalom, a munkálatok még nem fejeződtek be, Marschalkó János híres oroszlánjai – valamint a Sina és Széchenyi famíliák címerei – ugyanis csak 1852-ben kerültek a hídfőkhöz. Az átkelőhely hamarosan az – 1871-ben – egyesített Budapest egyik legfontosabb közlekedési csomópontja lett, nem véletlen, hogy a kivitelezők, William Tierney Clark és Clark Ádám később számos elismerésben – és 20 000 koronás prémiumban – részesültek. A dunai építmény 1899 novembere, az átadás 50. évfordulóján tartott ünnepség óta viseli a Széchenyi lánchíd nevet, de a köznyelv egyszerűen csak Lánchídnak hívja; 1876-ig, a Margit-híd átadásáig egyébként ez volt a főváros két partja között az egyetlen szárazföldi útvonal.

A híd a második világháború alatt, Budapest ostroma során szinte teljesen elpusztult, miután a németek – utolsóként a fővárosi Duna-hidak közül – 1945 januárjában ezt is felrobbantották. 1947-ben a kormány törvényt hozott a Lánchíd újjáépítéséről, az átkelőt pedig 1949 novemberében, az első híd megnyitásának 100. évfordulóján ismét felavatták. Azóta a Széchenyi által megálmodott Lánchíd Budapest egyik leghíresebb nevezetességének számít, mely minden napszakban nélkülözhetetlen gyöngyszeme a dunai panorámának.