Verdi első operájának ősbemutatója

Szerző: Tarján M. Tamás

„Buta kritikák és még több buta dicsőítés.”
(Giuseppe Verdi az Aida sajtóvisszhangjáról)

1839. november 17-én mutatták be a milánói Scalában a világhírű olasz zeneszerző, Giuseppe Verdi legelső operáját, mely az Oberto, San Bonifacio grófja címet viselte.

Verdi, aki hosszú pályafutása során az egyik legismertebb és legnépszerűbb operaszerzővé emelkedett, 1813-ban, a Pármai Hercegséghez tartozó Le Roncole falucskában látta meg a napvilágot. A művész különleges történelmi pillanatban érkezett, hiszen ekkoriban szülőföldje, Észak-Itália Napóleon birodalmához tartozott; így esett, hogy Verdit francia állampolgárként anyakönyvezték, miközben – a lipcsei vereség következtében – a császárságot már csak hónapok választották el az összeomlástól. A zseniális művész – saját teljesítményének kiemelése érdekében – későbbi önéletrajzában előszeretettel titulálta magát „Le Roncole-i parasztnak”, míg szüleit szegény, írástudatlan emberekként mutatta be, ezek az információk azonban nem feltétlenül felelnek meg a valóságnak. Verdi édesapja fogadósként és kereskedőként tisztes megélhetést biztosított a család számára, ezzel egy időben pedig fia tehetségének kibontakozását is igyekezett támogatni: a gyermek hét esztendős volt, mikor megkapta első hangszerét, egy rozsdás spinétet, melyen elsajátíthatta a zongorajáték alapjait.

Négy évvel később a família a közeli Busseto városába költözött, ahol a rendkívüli képességeket mutató fiatalember Ferdinando Provesi keze alatt fejlődhetett tovább, és élvezetes előadásainak köszönhetően idővel – Antonio Barezzi személyében – egy mecénásra is szert tett. A gazdag kereskedő támogatásával Verdi 1831-ben Milánóba utazott, hogy felvételt nyerjen az ottani patinás konzervatóriumba, ám – nagy meglepetésére – kora miatt elutasították jelentkezését. A fiatalember Barezzi támogatásával így is a lombardiai városban maradhatott, és Vincenzo Lavigna mellett csiszolhatta zeneszerzői és karmesteri tudását. Verdi ekkoriban, a milánói Scalában ismerkedett meg az opera műfajával, három év után azonban kénytelen volt elhagyni az itáliai kultúra egyik legjelentősebb fellegvárát, és hazatért Bussetóba, ahol – hosszas küzdelemben – elnyerte a helyi Filharmóniai Társaság igazgatói székét. Ezzel egy időben Barezzi felkérte pártfogoltját legidősebb leánya, Margherita zenei oktatására, amely „munkakapcsolatból” hamarosan szerelem szövődött. Verdi 1836 tavaszán feleségül is vette mecénása gyermekét, akitől később két gyermeke született.

Verdi ekkoriban fogott hozzá első operája, az Oberto megírásához és színpadra állításához, ám a kemény munka közben magánéletében számos tragikus csapást kellett elszenvednie. Előbb, 1838 tavaszán leánya, majd másfél évvel később – már a főpróbák idején – kisfia is életét vesztette, a művész azonban gyásza ellenére is sikerre vezette élete első darabját. Az Oberto 1839. november 17-én tartott milánói ősbemutatója pozitív kritikákat hozott Verdi számára, ezért Bartolomeo Merelli, a Scala impresszáriója két újabb opera megírására kérte fel az addig ismeretlen zeneszerzőt. A művész a korszak legdivatosabb műfaját, a vígoperát választotta, ám személyes sorsa ezután sem adott okot számára az őszinte komédiázásra. 1840 nyarán, A pünkösdi királyság munkálatai során Verdi felesége, Margherita is meghalt, ráadásul az új darab katasztrofálisan debütált, így a férfi már-már arra gondolatra jutott, hogy felhagy választott hivatásával.

Ha hihetünk Verdi visszaemlékezéseinek, akkor csupán Merelli makacskodása és a Nabucco egyik leghíresebb részletének, a Rabszolgák kórusának a szövege bírta rá a művészt, hogy visszatérjen az alkotáshoz. Döntése történelmi jelentőségűnek bizonyult, hiszen a fent említett librettóból csodálatos operát komponált, melynek köszönhetően 1842-ben Itália egyik legnépszerűbb zeneszerzőjévé lépett elő. A Nabuccóban felfedezhető aktuálpolitikai párhuzam szerencsés módon találkozott Verdi stílusával, aki a forradalmi mondanivalót „fülbe mászó” dallamokkal, a korszak ízlésének megfelelő „slágerekkel” tudta ötvözni. Ennek okán a Nabucco rendkívül népszerűvé vált a Risorgimento – az olasz egység – hívei között, a páratlan siker pedig rengeteg felkérést hozott és szinte emberfeletti erőfeszítéseket követelt a művésztől.

Verdi pályafutásának következő szakaszát, melyet a zenetörténészek a Rigoletto bemutatójánál (1851) szoktak lezárni, a számok tükrében ismerhetjük meg legjobban. A mester operáinak több mint a fele – összesen 13 – ebben az időszakban született; természetesen e műalkotások között több olyan is akadt, mely utóbb megbukott a közönség előtt – az olvasók közül bizonyára kevesen emlékeznek A kalóz (1848), vagy az Alzira (1845) címére –, ám Verdi gyakran sikertelen újítási kísérletei ellenére is meghódította Nyugat-Európa operaházait. A hazafias témájú darabok – például az Attila (1846), vagy a Barbarossa Frigyes (ur. 1152-1190) korát idéző A legnanói csata (1849) – a forradalmi hangulatban biztosították az olasz közönség hűségét, Schiller és Shakespeare remekműveinek feldolgozásaival – A haramiákkal (1847), vagy a Macbethtel (1847) – pedig a komponista Londonban és Párizsban is zajos sikereket tért el. Az igazi áttörést ugyanakkor mégis a Rigoletto hozta meg Verdi számára, amit A trubadúr (1853), majd a Traviata (1853) szenzációja követett.

Az egyszerű „Le Roncole-i paraszt”, aki időközben a híres szopránnal, Giuseppina Strepponival kötötte össze életét, ekkor ért karrierje csúcsára, melynek szédületes magaslatait – többek között – az Álarcosbál (1859), a Don Carlos (1867), vagy az 1871-ben, Kairóban debütáló Aida dallamait hallgatva tudjuk csak felmérni. Mindeközben Verdit nem csupán kiváló zeneszerzőként, hanem egyúttal az olasz nemzeti egység egyik legodaadóbb híveként is ünnepelték, akinek neve – mozaikszóként – még arra is lehetőséget szolgáltatott, hogy a fel nem szabadított területeken a szárd-piemonti uralkodót, II. Viktor Emánuelt (ur. 1849-1878) éltessék. A világhírű művész egyébként két alkalommal – 1859-ben és 1874-ben – is szerepet vállalt a szárd-piemonti, illetőleg az olasz törvényhozás munkájában.

Az Aida sikere után – mely a közhiedelemmel ellentétben nem a Szuezi-csatorna megnyitójára íródott – Verdi másfél évtizedre „megpihent”: következő művét, Shakespeare Othellójának operaváltozatát 1887-ben vitte színpadra, hogy aztán hat évvel később a Falstaffal, egy komikus darabbal foglalja keretbe páratlan munkásságát. Giuseppe Verdi 1901-ben, 87 esztendősen fejezte be életét; személyében az egyik legnagyobb komponista távozott a földi világból, aki a kortársak sokszor durva és igaztalan kritikája ellenére talán mindenkinél többet tett az opera műfajának népszerűsítéséért.