rubicon
back-button Vissza
1838. május 17.

Talleyrand halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Furcsa dolog, de úgy látszik, szerencsétlenséget hozok azokra, akik nem törődnek velem.”
(Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord)

1838. május 17-én hunyt el Párizsban Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord, az újkori Franciaország talán legtehetségesebb diplomatája, aki az 1789. évi forradalom kirobbanásától egészen Lajos Fülöp uralkodásának időszakáig meghatározó szerepet töltött be a párizsi politikai életben.

Talleyrand az 1754-es esztendőben, Párizsban látta meg a napvilágot egy előkelő arisztokrata família gyermekeként. A zseniális politikus dongalábbal született, amely testi fogyatékossága egész karrierjét meghatározta, emiatt ugyanis édesapja – aki tábornoki rangig küzdötte fel magát a Bourbonok szolgálatában – a családban hagyományosnak számító katonáskodás helyett egyházi pályára küldte a fiút. Talleyrand nagybátyja, a reimsi érsek pártfogásával a Collége d'Harcourtban, majd a Saint-Sulpice-i szemináriumban végezte tanulmányait.

25 esztendős korában szentelték pappá, és a rokoni segítségnek, illetve magas intelligenciájának köszönhetően már a következő évben jól jövedelmező pozíciót nyert: általános ügyvivővé lépett elő, amely tisztség birtokosaként – XVI. Lajos (ur. 1774-1792) megbízásából – fel kellett mérnie a francia katolikus egyház vagyonát. Jóllehet, a férfi lelki alkatától köztudottan távol állt a klerikusi szolgálat, az uralkodó 1788 novemberében neki juttatta a megüresedő autuni püspökséget. Ennek eredményeként Talleyrand – az első rend képviselőjeként – részt vehetett az 1789. május 5-én megnyíló – utolsó – rendi országgyűlésen, ahol a forradalmi eszmék híveként tevékenykedett.

Püspöki hivatala ellenére szívvel-lélekkel támogatta a kiváltságok eltörlését, a rendi különbségek felszámolását, a közoktatás bevezetését és a vallásszabadság biztosítását, pártolta Mirabeau márkinak az egyházi tulajdon kisajátítására vonatkozó javaslatát, és részt vett az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának megfogalmazásában. 1790-ben Talleyrand kezdeményezte a papság polgári alkotmányának bevezetését, mely a francia egyházat kivonta Róma fennhatósága alól, és a klerikusokat állami alkalmazottakká degradálta. Autun püspökeként a politikus elvállalta a hűségesküt tett főpapok beiktatását, 1790. július 14-én, a Bastille bevételének első évfordulóján pedig ugyancsak ő celebrálta a misét a föderáció ünnepén (Fête de la Fédération). Tevékenysége miatt VI. Pius pápa 1791-ben kiközösítette Talleyrand-t a katolikus egyházból, aki ennek okán hamarosan lemondott püspöki hivataláról.

Egyházi tisztségének elhagyása után a politikus megkezdte majdnem fél évszázados diplomáciai karrierjét: 1792 során többször is Londonba utazott, hogy rábírja a brit kormányt a semleges viszony fenntartására, ám a francia monarchia bukása miatt erőfeszítéseit nem koronázta siker, mi több, idővel ő maga is száműzetésbe kényszerült. Miután a girondista kormány felfedezte XVI. Lajos titkos levéltárát, Talleyrand ellen is elfogatóparancsot adtak ki, így a férfi 1794-ig Nagy-Britanniában keresett menedéket, majd a Pitt-kormány kiutasító rendelete miatt az Újvilágba települt át. Itt a francia politikus kereskedelmi- és ingatlanspekulációs ügyletekből tartotta el magát, ám az Egyesült Államokból is figyelemmel követte az otthoni eseményeket, és türelmetlenül készült a visszatérésre.

Miután Talleyrand hírét vette Robespierre és a jakobinus diktatúra bukásának, a Nemzeti Konventnél, majd az 1795-ben megalakuló Direktóriumnál is kérvényezte hazatérését, ezzel egy időben pedig híveit – például Madame de Staëlt – is mozgósította ügye előmozdítása érdekében. Az egykori püspök végül 1796 szeptemberében léphetett ismét francia földre, és a következő esztendőben a külügyminiszteri szék birtokosaként politizálhatott tovább. Talleyrand legfőbb célkitűzése már ebben az időszakban a tartós béke biztosítása volt, ugyanakkor titkos szövetségre lépett a feltörekvő ifjú tábornokkal, Bonaparte Napóleonnal, akinek kedvéért számos esetben – például az itáliai területrendezés kapcsán – feladta saját elképzeléseit. A tehetséges diplomata első külügyminisztersége (1797-99) egyébként nem volt mentes a súlyos kudarcoktól, Talleyrand korrupciót sem nélkülöző módszerei például több évig tartó „kvázi-háborút” eredményeztek a fiatal Egyesült Államokkal.

Az 1796–97 körül megkötött érdekszövetségnek megfelelően az egykori püspök – Lucien Bonapartéval és Sieyés abbéval közösen – döntő szerepet játszott Napóleon sikeres brumaire-i államcsínyében (1799. november 9.), melynek eredményeként visszakapta a külügyminiszteri pozíciót. Talleyrand hét és fél éven keresztül szolgálta bársonyszékében az első konzullá választott, majd császárrá koronázott katonai géniuszt, a két zseni munkakapcsolata azonban korántsem bizonyult harmonikusnak. A politikus – régi szándékának megfelelően – a hódító háborúk lezárására, az új Franciaország európai státusának konszolidálására törekedett, Napóleon nagyravágyó terveinek árnyékában azonban egyre kevesebb érvényesülési lehetőség nyílt számára.

Az 1801. évi lunéville-i és a Nagy-Britanniával kötött 1802-es amiens-i békeszerződésben még felfedezhető volt Talleyrand „kéznyoma”, Pozsonyban (1805), majd Tilsitben (1807) azonban a császár már nem hallgatott külügyminiszterére, aki a tartós fegyvernyugvás érdekében rendre enyhe békefeltételeket javasolt. Ezzel magyarázható, hogy a kiváló diplomata – aki a Német-Római Birodalom felszámolásával és a Rajnai Szövetség kialakításával együtt járó területi rendezések során hatalmas vagyonra, Napóleon adományai nyomán pedig főkamarási (1804), beneventói hercegi (1806), majd alnagyválasztói (1807) címre tett szert – éppen a Francia Császárság hódításainak csúcsán, 1807 nyarán távozott székéből.

Talleyrand lemondása után titokban felvette a kapcsolatot az ellenséges hatalmak diplomatáival, ami Napóleon szemszögéből nézve kétségkívül árulásnak minősült, ám a herceg kétkulacsos politikáját jó szándék, a haza érdeke motiválta. A korábbi külügyminiszter a Spanyolország és Portugália ellen 1808-ban meginduló hadjárat idején már tisztán látta, hogy a további terjeszkedéshez ragaszkodó császár végveszélybe sodorja Franciaországot, és a maga eszközeivel igyekezett gátat szabni a katasztrófának. Amikor Talleyrand az 1808 őszén tartott erfurti kongresszuson titokban rábeszélte I. Sándor orosz cárt (1801-1825), hogy utasítsa el Napóleon Habsburg-ellenes szövetségi ajánlatát, ez az aggodalom vezette.

Mindazonáltal nem a kiváló diplomata volt az egyedüli, akit 1808 táján már rémes víziók gyötörtek a birodalom széthullásával kapcsolatban: ugyanez a félelem motiválta Joseph Fouché rendőrminisztert arra, hogy Talleyrand barátságát keresse, a két befolyásos államférfi közeledése pedig – részben joggal – felébresztette Napóleon gyanúját. Haragjától és bizalmatlanságától vezetve a császár 1809 januárjában – nyílt színen, marsalljai jelenlétében – rendjelei leszaggatásával alázta meg korábbi külügyminiszterét, aki a következő esztendőkben is a francia nemzet javát szem előtt tartva igyekezett alakítani politikáját.

A konszolidáció érdekében Talleyrand támogatta Napóleon dinasztiaalapítási kísérletét, az Ausztriával kötött szigorú schönbrunni békét (1809) és az 1812-es oroszországi hadjáratot azonban élesen ellenezte. Nemes szándékát bizonyítja az a tény, hogy még a lipcsei csata (1813) előtt is próbálta rávenni a császárt arra, hogy kezdjen tárgyalásokat a franciaellenes koalícióval – a katonai géniusz azonban egyéniségéből eredően képtelen volt feladni bármit is, így hamarosan mindent elveszített.

Talleyrand a császárság végnapjaiban hátat fordított Napóleonnak: 1814. április 1-jén a szenátusban keresztülvitte, hogy a törvényhozók alakítsanak ideiglenes kormányt, majd főszerepet játszott a Bourbonok uralmának restaurálásában. A trónra ültetett XVIII. Lajos (1814-1815/1815-1824) egy hónap után miniszterelnöknek nevezte ki a sokak által „szélkakasnak” tartott politikust, aki a napóleoni háborúkat lezáró béketárgyalásokon hathatósan képviselte hazája érdekeit.

Vitathatatlanul Talleyrand érdeme volt, hogy a vesztes Franciaország szót nyert a bécsi kongresszus ülésein, enyhe békefeltételeket kapott, és – az agresszív porosz és orosz terjeszkedési politika ellenében születő titkos brit–osztrák védelmi szövetséghez csatlakozva – kitört a győztesek által kialakított karanténból. A tehetséges diplomata bécsi eredményeit kétségkívül megtépázta Napóleon visszatérése és a Waterlooval végződő „száz nap”, ám hatalmára 1815-ben már nem a bukott császárság jelentett valós veszélyt.

Talleyrand, aki a liberális politika folytatását, a szabadságjogok és az alkotmány megőrzését, illetőleg egy amnesztiarendelet kiadását sürgette XVIII. Lajosnál, érthető okokból szálka volt a Franciaországba hazatérő ultraroyalisták szemében, akik forradalmi múltját és a d'Enghien herceg meggyilkolása körüli 1804-es botrányt használták fel a miniszterelnöki és külügyminiszteri széket egyszerre elfoglaló államférfi lejáratására. A herceg e támadások hatására 1815 szeptemberében benyújtotta lemondását, amit az uralkodó – nagy meglepetésre – el is fogadott; túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a döntés megpecsételte a restauráció rendszerének sorsát.

A következő másfél évtizedben Talleyrand visszavonult az aktív politizálástól, otthona azonban a társasági élet egyik központjává vált, és a herceg „civilként” sem szűnt meg támogatni a liberális ellenzéket. Az aggastyán politikus az 1830-as forradalom idején váratlanul ismét aktivizálta magát: X. Károly (ur. 1824-1830) bukása után ő beszélte rá Lajos Fülöpöt (ur. 1830-1848), hogy utazzon Párizsba, és álljon a felkelők élére. A nyolcvanadik életévéhez közeledő Talleyrand négy éven át londoni követként szolgálta a „polgárkirályt”, amely pozícióban – régi elképzeléseihez ragaszkodva – az európai hatalmi egyensúly biztosítására és a brit–francia viszony javítására törekedett.

Az 1789. évi forradalom „nagy túlélője” végül 84 esztendősen, 1838. május 17-én fejezte be hosszú pályafutását, melynek értékelése megosztotta az utókort. Sokak szemében Talleyrand elvtelen köpönyegforgató, a „sánta ördög”, vagy a „hazugság atyja” volt, aki – Fouchéval együtt – valamennyi rendszer alatt kizárólag a saját érdekét szolgálta; a püspöki hivatalt elhagyó, kényszerből kötött házassága mellett több szeretőt tartó és az 1801. évi konkordátumig exkommunikált politikust gyakran személyiségén keresztül is támadták, államférfiúi érdemeit azonban eme negatívumok tükrében sem lehet elvitatni. Láthattuk, hogy Talleyrand a forradalom, a napóleoni háborúk és a restauráció időszakában is állhatatosan ragaszkodott az általa vallott értékekhez, vagyis megalapozott Simone Weil filozófus azon állítása, miszerint „minden rendszer mögött Franciaországot szolgálta.”