Vámbéry Ármin születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„… észrevettem, hogy a tudósok céhén kívül álló műkedvelőnek tartanak. Irodalmi munkásságomnak ez a megítélése teljesen igaztalan semmi esetre sem volt, mert mindig gyakorlati orientalista voltam s maradok. A teoretikus urak éppen csak arról feledkeztek meg, hogy szobatudósnak minden bizonnyal bajos lett volna dervis módjára járni be az iszlám annyi országát, és belső érintkezést keresve a néppel szembe szállni minden viszontagsággal és minden veszedelemmel.”
(Vámbéry Ármin)

1832. március 19-én született Vámbéry Ármin Kelet-kutató, a 19. század egyik leghíresebb magyar tudósa, aki dervisnek öltözve utazta be Közép-Ázsiát.

Vámbéry egy szegény felvidéki zsidó család gyermekeként – Wamberger Hermann néven – látta meg a napvilágot a Pozsony vármegyében található Szentgyörgyön. Mivel édesapja korán elhunyt, a világhírű utazó gyermekkorát súlyos megpróbáltatások árnyékolták be: édesanyja újraházasodott, és a család Dunaszerdahelyre költözött, Vámbéry mostohaapja azonban 12. életévében szabóinasnak küldte a fiút.

Árminnak nagy szerencséje volt, ugyanis már ebben az időszakban kitűnt kivételes eszével, így hamarosan a település kocsmárosának gyermeke mellé került tanítónak, barátai pedig finanszírozták gimnáziumi tanulmányait. Vámbéry a következő években Szentgyörgyön, Sopronban, Pozsonyban és Pesten is megfordult, és elsősorban rendkívüli nyelvérzékével tűnt ki; a későbbi orientalista félelmetes tempóban tanult meg magyarul, latinul, franciául, németül, de nem jelentett gondot számára az angol, illetve a szláv és a skandináv nyelvek elsajátítása sem.

A gimnázium után a fiatal nyelvtudós az oszmán irodalommal és kultúrával kezdett el foglalkozni, majd olyan jól megtanult törökül, hogy 1857-ben Eötvös József báró támogatásával négy évre Konstantinápolyba utazhatott. Vámbéry a Boszporusz partján előbb Husszein Daim pasa szolgálatába került mint nyelvtanító, jó eszének és alkalmazkodóképességének hála azonban Fuád pasa titkárának fogadta. A fiatal tudós a konstantinápolyi évek alatt német–török szótárt készített, illetve lefordította a Terdzsüman Mahmud által írt Tarih-i Üngürüszt – A magyarok története –, melyet a 16. századi szerző a fehérvári királyi könyvtár 1543. évi elpusztításakor megmentett krónikák alapján írt meg.

Vámbéry Ármint tudományos munkásságának köszönhetően az MTA már távollétében levelező tagjának választotta, 1861-es hazatérése után pedig minden támogatást megadott neki ahhoz, hogy Közép-Ázsiába indulhasson az ottani népek megismerésére. Bár a Kelet-kutató gyermekkora óta sánta volt, vállalta a megerőltető expedíciót, mely során Vámbérynek azt a kockázatot is viselnie kellett, hogy dervisruhában mutatkozzon; enélkül esélye sem nyílt volna arra, hogy a Török Birodalomtól keletre élő népek életét tanulmányozza, így viszont állandó veszélynek tette ki magát, hiszen lelepleződése esetén halálos ítélet várt rá.

Vámbéry Ármin azonban az álcázás igazi mestere volt: miután elhagyta Erzurumot, hamarosan Rasid Effendi néven csatlakozott egy Mekkából hazatérő zarándokcsoporthoz, akikkel Tabrizon, Iszfahánon, Sirázon át Khíváig jutott. Az orientalista a khívai kán díszfogadásán is tökéletesen játszotta a szunnita dervis szerepét, és a Buharán át Szamarkandba vezető későbbi szakaszon is csak egyszer került nehéz helyzetbe. Az utóbbi városban történt, hogy az uralkodó maga elé rendelte „Rasid Effendit”, akit fél órán keresztül faggatott, hogy leleplezze az esetleges csalást, azonban ő sem járt túl Vámbéry eszén.

A Kelet-kutatót ajándékokkal megrakodva bocsátották útjára Szamarkandból, ő pedig Herátig még követte a karavánt, majd visszautazott Konstantinápolyba. A férfi 1864-ben tért vissza Magyarországra, majd egy évvel később Londonba utazott, ahol kalandjai és páratlan tudása miatt nagy elismeréssel fogadták, sőt, keleti – az Orosz Birodalom pozícióival kapcsolatos – információi miatt a brit titkosszolgálat is élénken érdeklődött iránta.

Az Európa-szerte elismert orientalista 1865-től a Pesti Tudományegyetemen kapott állást, a keleti nyelvek oktatása közben pedig számos művet jelentetett meg a törökök és a közép-ázsiai népek életéről, az iszlám vallásról, a magyar őstörténetről és nyelvünk eredetéről. Vámbéry Ármin volt az egyik legjelentősebb pártolója azon teóriának, miszerint a magyar nyelv nem a finnugor, hanem a török családból származik; a neves orientalista 1869-től szabályos „ugor-török háborút” vívott Budenz József és Hunfalvy Pál táborával szemben, sértődöttségében pedig gyakran külföldre utazott.

Vámbéry Ármin távozása azonban semmi esetre sem tűnt menekülésnek, hiszen a kiváló tudóst szinte mindenütt érdeklődő kutatók és közéleti szereplők hada várta. „Rasid Effendit” a brit Royal Society mellett még számos neves tudományos társaság tagjai közé fogadta, népszerűségét pedig a Drakula-történet keletkezésével kapcsolatos fennmaradt híresztelések mutatják meg leginkább, miszerint a híres vámpírregény írója, Bram Stoker belecsempészte művébe a Kelet-kutató alakját.

A legenda szerint Stoker Vámbéry elbeszélései nyomán fogott hozzá a híres rémtörténet megírásához, és róla mintázta meg azon tudós alakját, akitől Van Helsing, a híres vámpírvadász és a főhősök tájékoztatást kértek Drakuláról. Ezek az állítások azonban csak félig felelnek meg a valóságnak: az irodalomtörténészek bebizonyították, hogy Stoker már a Vámbéryvel való 1890-es találkozás előtt elhatározta, hogy Vlad Tepesről mintázza meg a híres vámpírt, bár kétségkívül igaz, hogy a 16 nyelven beszélő Kelet-kutató komoly hatást gyakorolt rá. Az író valóban csodálta a tudóst, a regényben szereplő Arminius pedig, aki a „Budapesti Egyetemen” oktatott, tényleg Vámbéry után kapta a nevét, bár vezetékneve – számos magyar idézettel ellentétben – nem szerepelt a történetben.

Vámbéry Ármin persze nem a legendák miatt fontos számunkra, ám ezek kiválóan megmutatják, hogy – a magyar tudósok között szinte egyedülálló módon – a 19. század végére Nyugat-Európában is komoly hírnévre és csodálatra tett szert. A kiváló orientalista egyébként négy évtizeden keresztül oktatott Budapesten, 1905-ben azonban visszavonult a katedráról, majd nyolc esztendővel később, 1913-ban befejezte kalandos életét.