Tisza Kálmán születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Úgy tetszik, mégis asszony a politika. S mire megöregszik az ember, úgy kiokosodik belőle is, ha csak nem olyan nagyon szerelmes valaki, mint Tisza Kálmán.”
(Mikszáth Kálmán)

1830. december 16-án született Tisza Kálmán politikus, hazánk legtovább hatalomban lévő miniszterelnöke, aki 1875–90 között irányította Magyarországot. Tisza, ahogy ragadványneve is utalt rá, „generálisként” kormányozta hazánkat, stílusának és jellemének köszönhetően azonban megszilárdította a deáki kiegyezés nagy művét, lerakta a dualista rendszer alapjait, és ideális viszonyokat teremtett az ipari forradalom kibontakozásához.

Tisza még be sem töltötte 18. életévét, amikor már a Batthyány-kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumában alkalmazták, mint segédfogalmazót, ő pedig később Debrecenbe is követte a szabadságharc vezetőit. A császáriak győzelme után egy időre külföldre emigrált, és csak az ötvenes évek végétől avatkozott be újra a politikába, amikor is tiltakozását fejezte ki az 1859-es októberi diploma, majd a következő évi februári pátens ellen. Tisza Kálmán az 1861-es országgyűlésen a Teleki László-féle Határozati Párthoz csatlakozott, nagybátyja öngyilkossága után pedig át is vette annak irányítását, ám végül alulmaradt a Felirati Párttal szemben. A nemes úr a későbbi években is a ’48-as elvek mentén politizált, így 1865-től – Ghyczy Kálmán mellett – a Balközép egyik vezéralakja lett, ellenezte a deáki kiegyezést, ahelyett pedig Magyarország gazdasági függetlensége és az önálló hadsereg mellett tört lándzsát.

Tisza 1868. április 2-án tette közzé a fenti követeléseket tömörítő bihari pontokat, melyeket aztán a hetvenes évek közepére megváltozott belpolitikai légkörben mégis „szögre akasztott”, hogy tevékeny alakítója lehessen az ország sorsának. Irányváltásának legfőbb oka abban rejlett, hogy Lónyay Menyhért kormányzása a Deák-párt nagy részét is elidegenítette a kabinettől, ezzel együtt pedig a kormánypárt képviselői mind közelebb kerültek Tiszáék platformjához. Ennek következtében 1873 decemberében, Ghyczy Kálmán kiválásával megkezdődött a később leválthatatlannak bizonyuló Szabadelvű Párt születését eredményező fúzió, mely során Ghyczy Középpártja közvetített a Deák-párt és a későbbi miniszterelnök között.

1875. március 1-jén aztán megalakult a Szabadelvű Párt, mely az éppen zajló választásokon elsöprő győzelmet aratott – a szavazatok több mint 80%-át szerezte meg –, ekkor azonban még nem Tisza, hanem báró Wenckheim Béla alakított kormányt, aki utódját belügyminiszteri bársonyszékhez juttatta. Tisza Kálmán 1875. október 20-án, szinte változatlan névsorral vette át a kormányrudat, és mint kiderült, a magyar történelem leghosszabb miniszterelnöki ciklusát kezdte meg, mely során megszilárdult a dualizmus addig ingatagnak bizonyuló rendszere.

Tisza sikere alapvetően két tényezőből eredt: egyfelől a kormányfő mesteri módon lavírozott a különféle liberális érdekcsoportok között, a háttérben – többnyire személyes kapcsolatainak köszönhetően – megkötött alkukkal pedig szilárd hátországot biztosított maga számára, másfelől viszont rendkívül akarnok, sőt, erőszakos politikus volt – beszédes, hogy 13 éven át megtartotta korábbi belügyminiszteri székét –, aki gyakorlatilag „kézi vezérléssel” irányította a Szabadelvű Pártot. Jellemző módon Tisza Kálmán híveit az ellenzéki körök csak „mamelukokként” emlegették, őt magát pedig a Generális jelzővel „tisztelték meg.” A miniszterelnök ezzel együtt igen tehetséges stratégának bizonyult, hiszen személyes tekintélyével, hatalmi játszmáival másfél évtizeden át szinte egyeduralmat biztosított pártjának a törvényhozásban.

Egy kormányfő értékelésében persze nem csak az a fontos, hogy politikusként mit ért el, hanem hogy országlását milyen teljesítménnyel zárta. Kormánya(i) névsorát tekintve a Generális eleve irigylésre méltó helyzetben volt, hiszen számos minisztere – többek között Trefort Ágoston, Baross Gábor, Szapáry Gyula, Szilágyi Dezső – kiemelkedő szakemberként vonult be a magyar történelembe, a bennük rejlő energia kiaknázásához azonban egy Tisza Kálmánra is szükség volt, akinek vezetésével 1875–90 között ezek a tehetséges miniszterek felépítették a dualizmus kori Magyarországot. A legelső eredmény a közigazgatásban mutatkozott, ahol a Tisza-kormány két feladattal került szembe: fel kellett számolnia a feudális rendszer maradványait, illetve helyre kellett állítania az ország megrendült közbiztonságát. Előbbi cél a vármegyerendszer 1876-os egységesítésével, a privilegizált területek felszámolásával teljesült, míg az utóbbi téren fennálló problémák esetében az új büntető törvénykönyv – az úgynevezett Csemegi-kódex –, illetve a csendőrség felállítása hozott megoldást.

A kabinet gazdasági téren is jelentős eredményeket könyvelhetett el, ugyanis a hitelélet szabályozásának és az iparfejlesztési törvényeknek köszönhetően Magyarország ugrásszerű fejlődésnek indult, amiben – lásd például Baross Gábor erőfeszítéseit a Magyar Államvasutak létrehozására – idővel az állam is kiemelt szerepet vállalt. Ugyancsak Tisza kormányzása alatt fejlődött ki a Trefort Ágoston által megálmodott oktatási rendszer is, mely a későbbi évtizedekben a világ szellemi élvonalába repítette hazánkat.

Tisza Kálmán 15 esztendős kormányzása persze bőven hagyott kivetnivalót maga után, amit a rendszer korruptsága és a Generális erőszakossága mellett számos más ponton is megemlíthetünk. Túl azon, hogy a dualizmus rendszerének egyes feudális maradványai – a stabilitás fenntartása érdekében – egészen a Horthy-korszakig megmaradtak, illetve, hogy a kormányzat többek között a három felvidéki szlovák nyelvű középiskola bezárásával is a nemzetiségek erőszakos magyarosítására törekedett, a balkáni expanzió – Bosznia 1878-as okkupációjának – támogatása miatt külpolitikai téren is joggal kritizálhatjuk a kormányt. A hibás döntések helyett azonban mégis rendszerének és személyének „elhasználódása” okozta a Generális bukását, mely körülmény a választások során mindegyre csak növelte a – zömmel ’48-as alapokra helyezkedő – ellenzék bázisát.

A „kegyelemdöfést” aztán az 1889-ben kezdődő véderőtörvény-vita adta meg, hiszen a politikai ellenfelek keresve sem találhattak jobb támadási felületet annál, mint hogy Tisza Kálmán a közös császári-királyi hadsereg létszámának növelését pártolta. Az évtizedesre nyúló konfliktusban a Generális bázisa egy év alatt felőrlődött, így a politikus majdnem 15 év után, 1890 márciusában lemondott a kormány éléről. Tisza „szépen” akart távozni a hatalomból, ezért kérvényt intézett Ferenc Józsefhez (ur. 1867-1916) Kossuth Lajos magyar állampolgárságának meghagyása érdekében – 1889 után ugyanis a politikus azt automatikusan elvesztette volna –, a kicsinyes uralkodó azonban természetesen elutasította a miniszterelnök indítványát.

Tisza Kálmán végül ennek ürügyén adta be lemondását, a későbbiekben pedig pártjának prominens, de egyre súlytalanabbá váló tagja maradt. A dualizmus rendszerét megszilárdító államférfi 1902-ben fejezte be földi pályafutását, öröksége pedig alig másfél évtizeddel élte őt túl, ennek ellenére vitathatatlan tény, hogy kormányzása a magyar történelem egyik legsikeresebb időszakának tekinthető.