Francisco Solano López paraguayi diktátor születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A nemzetemmel együtt halok meg!”
(Ezek voltak állítólag López utolsó szavai)

1827. július 24-én született Francisco Solano López, Paraguay hírhedt diktátora, akinek nyolcesztendős uralma alatt a dél-amerikai állam három szomszédjával is háborúba sodródott, és kis híján eltűnt a kontinens térképéről.

A férfi, akinek országlása alatt Paraguay népessége valósággal megtizedelődött, a főváros, Asunción közelében látta meg a napvilágot. Édesapja, Carlos Antonio López a gyermek születésekor bujkálni kényszerült az ország akkori teljhatalmú ura, José Gaspar Rodríguez de Francia elől, a diktátor halála után, 1841-től azonban – előbb konzuli, majd elnöki minőségben – ő vette át Paraguay kormányzását. Az idősebbik López, aki a jog és a politika terén egyaránt kivételes képességekkel rendelkezett, 1844-ben elűzte legfőbb riválisát, Mariano Roque Alonzót, és új alkotmányt léptetett életbe a dél-amerikai országban, mely gyakorlatilag abszolút hatalmat biztosított számára. A tíz esztendőre szóló mandátummal bíró elnök 1854-ben természetesen ismét diadalmaskodott a „választáson”, három évvel később pedig arra is jogot nyert, hogy megválassza utódját.

Az örökösi pozícióra a legnagyobb eséllyel López fia, Francisco Solano pályázott, aki édesapja jóvoltából 18 esztendős korában – mindenféle katonai előképzettség nélkül – dandártábornoki rangra emelkedett a paraguayi hadseregben. Az elnök 1853-ban teljhatalmú követté nevezte ki fiát, és Nyugat-Európába küldte őt azzal a feladattal, hogy fegyvereket és szövetségeseket szerezzen a feltörekvő – Argentínával és Brazíliával azonos hatalmi súlyra vágyó – Paraguay számára. Francisco Solano kiküldetésének jelentős részét Párizsban töltötte, itteni élményei pedig egész pályafutását meghatározták.

A fiatalember a francia fővárosban találkozott szeretőjével, az ír származású Elisa Alicia Lynchcsel – aki később hat gyermeket szült Lópeznak, de korábbi házassága miatt sohasem lehetett Paraguay „first ladyje” –, a III. Napóleon (ur. 1852-1870) alatt újjászülető császárság csillogása és Bonaparte Napóleon kultusza azonban még az asszonynál is jelentősebb hatást gyakorolt rá. Francisco Solano Lópezt magával ragadta a katonai géniusz egyénisége, imádata pedig később mániává fokozódott: mint ismeretes, hatalomra jutása után Napóleon hadseregének uniformisába öltöztette katonáit, magának pedig elkészíttette ama fejékszer pontos másolatát, mellyel példaképét 1804-ben császárrá koronázták. López későbbi katonai vállalkozásaihoz, őrült külpolitikai hazardírozásához is Napóleon diadalaiból merített ihletet és önbizalmat.

A fiatalember másfél év után tért vissza Paraguayba, ahol édesapja hamarosan hadügyminiszterré és elnökhelyettessé nevezte ki őt. Az ifjabbik López előbbi minőségében – illetőleg kiterjedt kapcsolatai nyomán – 1859-ben közvetítőként lépett fel az argentin polgárháborúban, és döntő szerepet játszott a – Justo José de Urquiza és Bartolomé Mitre tábornokok által megkötött – San José de Flores-i egyezmény tető alá hozásában, mely fontos állomása volt az ország újraegyesítési folyamatának. Három évvel később Carlos Antonio López befejezte életét, fia pedig – az asuncióni parlament egyhangú támogatásának köszönhetően – minden nehézség nélkül átvette a hatalmat. Az új elnök az első években édesapja útján haladt tovább: a mezőgazdaság és az infrastruktúra modernizációja mellett figyelmét a hadsereg fejlesztésére koncentrálta, és kerülte az összeütközést a kontinens vezető hatalmaival, Argentínával és Brazíliával.

Francisco Solano López politikájában az 1864-es esztendő hozott fordulatot, amikor Uruguayban Venancio Flores felkelést robbantott ki a Paraguayjal szövetséges Atanasio de la Cruz Aguirre elnök megbuktatására. Miután a brazil kormány bejelentette, hogy támogatja Flores harcát, López is nyilatkozatot adott ki, melyben megfenyegette északi szomszédját, hogy bárminemű uruguayi beavatkozást casus bellinek fog tekinteni. E deklaráció ellenére Brazília hamarosan csapatokat küldött a polgárháborúba, amire válaszul a paraguayi elnök offenzívát indított Mato Grosso tartományba, és elfoglalta a hegyvidék gazdag gyémántlelőhelyeit. Lópezt elbizakodottá tették a kezdeti sikerek, így – miután az asuncióni parlamenttől marsalli címet és gyakorlatilag korlátlan hatalmat kapott – újabb hadjáratot szervezett, ezúttal Aguirre megsegítésére.

Miután Uruguay és Paraguay nem határos egymással, az elnök arra kényszerült, hogy Bartolomé Mitre argentin államfőtől kérjen engedélyt az átvonuláshoz, e szándékát pedig az elutasító válasz után sem volt hajlandó megmásítani. López 1865 tavaszán déli szomszédjának is hadat üzent, és egy villámgyors offenzíva során megszállta Corrientes és Entre Ríos tartományokat, melyeket hamarosan országához csatolt. A támadás hatására Argentína, Brazília és – immár Floresszel az elnöki székben – Uruguay 1865. május 1-jén szövetségre lépett Paraguay ellen; a három hatalom szerződésében kinyilatkoztatta, hogy a háborút addig vívják majd, míg López totális vereséget nem szenved.

Néhány hónapon belül a paraguayi diktátor már a bukás szélére sodródott, ugyanis – tábornokai habozása miatt – az uruguayi vállalkozás az expedíciós csapatok teljes megsemmisülésével végződött. López innentől kezdve védekezésre kényszerült az argentin-uruguayi-brazil koalíció ellenében, amiért népe borzalmas árat fizetett: a véres csaták után az elnök újabb és újabb tízezreket küldött vágóhídra, eközben pedig rendszere stabilitását a terror fokozásával igyekezett biztosítani. Miután 1868-ban tudomására jutott, hogy összeesküvés készül uralma megdöntésére, az elnök kegyetlen hajtóvadászatot indított a „belső ellenség” elpusztítására, mely során – saját rokonai mellett – a vezérkart, a polgári elitet és az országban tartózkodó diplomatákat sem kímélte.

Paraguay végül egészen 1870 márciusáig kitartott a szövetségesek túlerejével szemben. Francisco Solano López február elején indította meg utolsó hadjáratát az északkelet felől – a Cerro Corá térségében – előrenyomuló brazil csapatok ellen, katonáinak többsége azonban dezertált a felvonulás során, így a diktátor sorsa megpecsételődött. José Antonio Correio de Cámara tábornok március 1-jén megkísérelte López elfogását, de a bukott elnök a végsőkig ellenállt, és életét vesztette a dulakodás során. Halálával véget ért az öldöklő háború, mely szörnyű vérveszteséget okozott Paraguay számára, és kis híján letörölte az országot a térképről.

Jóllehet, Francisco Solano López kormányzása alatt a dél-amerikai köztársaság elveszítette népességének egyharmadát, a későbbi generációk nem feltétlenül értékelték negatívan uralmát. Mindezt jól mutatja, hogy az elnök testét később az asuncióni Hősök Nemzeti Panteonjában helyezték végső nyugalomra, halála napját, március 1-jét pedig a hősök emléknapjává nyilvánítottak, melyet napjainkban is megünnepelnek. A paraguayiak többsége Lópezre ma sem diktátorként, hanem bátor hazafiként tekint, aki semmilyen – akár személyes – áldozattól sem riadt vissza azért, hogy országa felemelkedhessen.