I. Ferenc diétára hívja a magyar rendeket

Szerző: Tarján M. Tamás

1825. július 3-án, Bergamóban kelt levelében hívta meg I. Ferenc magyar király (ur. 1792-1835) az ország rendjeit a pozsonyi országgyűlésre, mely a reformtörekvések megfogalmazásával, a Magyar Tudományos Akadémia és a Ludoviceum alapításának tervével és polgári átalakulást sürgető követeléseivel a magyar reformkor bölcsője lett.

A II. József (ur. 1780-1790) uralmát követő húsz esztendő kétarcú Habsburg politikát hozott. A kezdetekkor II. Lipót (ur. 1790-1792) az 1790-91-es országgyűlés törvényeivel egyfelől a haladás támogatására, másfelől Magyarország szuverenitásának tiszteletben tartására törekedett, két évvel később azonban már a konzervatív I. Ferenc irányította a birodalmat, aki a jakobinusok – reális veszélyt nem hordozó – szervezkedése után gyökeresen ellentétes politikába kezdett. A napóleoni háborúk közbejöttével mégis olyan korszak következett, mely során a rendek és az uralkodó elnyerte a rendek szimpátiáját, mivel a koalíciós háborúk konjunktúrájának köszönhetően a magyar birtokosok hatalmas vagyonokat szereztek. A metternichi diplomácia azonban 1809 után már békére törekedett Napóleon Franciaországával, így a gazdasági fellendülés megtorpant. Az udvar folyamatosan devalválta a tömegével kibocsátott papírpénzeket, ami természetesen a rendek heves ellenállásával találkozott.

Ferenc fölénye tudatában egyszerűen berekesztette a döntései ellen protestáló 1811. évi országgyűlést, és nyílt abszolutista politikába kezdett, amihez a Szent Szövetség rendszere megfelelő külső támogatást nyújtott. A rendi küldöttek a legközelebbi, 1825. évi diétára már vaskos kötegnyi panaszlevéllel érkeztek meg Pozsonyba, melyek nagyrészt a törvénytelen újoncozásokat, a papírpénz romlásából eredő adósságokat, az adószedés visszaéléseit sérelmezték. Mivel ezen panaszok kerültek először napirendre, látszólag teljesültek Ferenc király várakozásai, aki úgy vélte, a diétát jelentős engedmények és nehézségek nélkül sikerül majd megtartania, cserében pedig elnyerheti a magyar rendek szimpátiáját.

Ez a gondolat rendkívül előzékennyé tette az uralkodót, ugyanis meghívó levelében ő maga javasolta a II. Lipót megbízásából felállított egykori reformbizottságok jelentéseinek vizsgálatát, melyek már több évtizede a fiókban porosodtak. Mondani sem kell, az ország viszonyai ez idő alatt nem sokat változtak, ellenben valami mégis merőben átalakult, amivel Ferenc nem számolt: a korszellem volt az. Az 1790 óta – II. József erőszakos centralizációjának ellenhatásaként – éledező magyar nemzettudat e bő 30 esztendő alatt jelentősen megerősödött, és ahogy Kölcsey 1835-ös beszédéből is láthatjuk, a reformpárti küldöttek jelszavai már a haza és a haladás lettek.

A fejlesztést, modernizációt tehát hazafias pátosz vette körül – ez volt a reformkor fő mozgatórugója, aminek ideológiai hátterét a nemzeti érzés, szakmai hátterét pedig a 19. század első évtizedeiben felvirágzó – főleg mezőgazdasági témájú – szakmunkák és folyóiratok biztosították. E lassú fejlődés is elég volt ahhoz, hogy 1825-re nyilvánvalóvá váljon: a napi – gazdasági, társadalmi – realitás szinte teljesen elvált az ősi alkotmányban és törvényekben foglalt normáktól.

A rendi gyűlés ügymenete tehát nem ragadt meg a sérelmek felhánytorgatásánál – bár kétségtelen módon jelentős energiákat fordított azok orvoslására – és meglepő nyitottsággal fordult a II. Lipót korabeli bizottságok reformtervei felé. Bár a kulcskérdésekben, mint a jogkiterjesztés, az úrbéres földek, vagy az általános adózás kérdésében nem született – Ferenc konzervativizmusa nyomán nem is születhetett – megoldás, az 1825-27-es diéta nyilvánvalóvá tette, hogy a polgári átalakulás igénye már elevenen élt az ellenzék soraiban. A szükséges reformokat ezen az országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál képviselte a legkitartóbban, aki keserves munkával azt is elérte, hogy a jobbágyok képviseletéről szóló javaslatát legalább beterjesszék a felsőház elé.

Felsőbüki nevéhez aztán nevezetesebb és sikeresebb kezdeményezések is fűződtek: 1825 novemberében – a magyar nyelv és tudomány ügyének tárgyában – szenvedélyes hangú beszédet intézett az országgyűléshez, mely akkora hatással volt gróf Széchenyi Istvánra, hogy felszólalásában felajánlotta egyévi jövedelmét – körülbelül 60 000 forintot – egy nemzeti Akadémia felállítására. Példáját később számos arisztokrata – például Batthyány Fülöp herceg és József nádor, Ferenc király öccse – követte, így aztán 1828-ban megvalósulhatott a Magyar Tudományos Akadémia több évtizedes terve. A rendek hasonló felbuzdulás után költöztették át – Vácról – Pestre a hadiakadémiát, és megalapították a Ludoviceumot, azaz a későbbi Ludovikát.

Ha nem ismernénk a reformkor későbbi történetét, az 1825-27. évi országgyűlést csalódottan értékelhetnénk, hiszen a tapasztalat azt mutatta, hogy I. Ferenc a kulcskérdésekben elzárkózott a reformok elől, és inkább a rendeket érintő ügyekben bizonyult engedékenynek: eltörölte a – devalváció következtében – felhalmozódott hátralékokat, ígéretet tett a papírpénz kivonására, illetve garantálta a megyék és az országgyűlés jogait. Mindazonáltal a II. Lipót korabeli tanulmányok vizsgálatára felállított 90 fős tanács léte mégis azt mutatta, hogy az ország, ha lassan is, de megindult a haladás útján, amit a Magyar Tudományos Akadémia felállítása, a Hitel című munka kiadása, és a kaszinó alapítása jelzett. A reformkor első, hősi korszaka – a harmincas évek közepéig – gróf Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” megfontolt politikája jegyében kezdődött meg.