XVIII. Lajos francia király halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„A pontosság a királyok udvariassága.”
(XVIII. Lajos francia király)

1824. szeptember 16-án fejezte be életét XVIII. Lajos király (ur. 1814-1824), a Bourbon-ház utolsó előtti uralkodója, aki Napóleon bukása után – a híres száz napot leszámítva – tíz esztendőt tölthetett Franciaország trónján.

Lajos pályafutásával kapcsolatban a történelem iránt érdeklődők általában két dolgot szoktak kiemelni: az egyik a Talleyrand nevéhez fűződő híres kijelentés, mely szerint „a Bourbonok semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”, a másik pedig az a megállapítás, hogy a születésekor Provence grófjává kinevezett férfinak két évtizeden át kellett várnia, hogy elnyerhesse Franciaország koronáját. E két állításban felfedezhetjük a király személyéhez kötődő legfőbb tévedéseket, hiszen a dehonesztáló értékelés inkább X. Károly (ur. 1824-1830) uralmával kapcsolatban állja meg a helyét, a restauráció során trónra emelt Bourbon Lajos Szaniszló herceg pedig voltaképpen egész életében arra várt, hogy megszerezze a hatalmat.

Az 1814-ben XVIII. Lajos néven megkoronázott férfi már bátyja, XVI. Lajos (ur. 1774-1792) országlása idején komoly reményeket fűzött a trón megörökléséhez, ugyanis fivére és Marie Antoinette házassága hosszú éveken át gyermektelen maradt. Mindemellett a herceg úgy vélte, hogy vezetői képességek tekintetében is messze felülmúlja testvérét. Lajos Szaniszló nagyravágyó terveit utóbb keresztülhúzta, hogy a tragikus sorsú uralkodónak az 1780-as években két fia is született, hatalmi ambícióit azonban ezután sem adta fel. Többen ezzel magyarázzák, hogy a herceg, aki korábban élesen elutasította az 1789-es rendi országgyűlés küldötteinek követeléseit, a forradalom kitörése után két évig Párizsban maradt, és igyekezett befolyást gyakorolni a politikai változásokra. Lajos Szaniszló végül a királyi család sikertelen szökési kísérletével egy időben, 1791 nyarán hagyta el Franciaországot, hogy aztán 23 évnyi vándorlás után a trón birtokosaként térjen vissza.

Lajos Szaniszló előbb Brüsszelbe, majd Koblenz városába utazott, ahol – az európai uralkodók, elsősorban Nagy Katalin orosz cárnő (ur. 1762-1796) segítségével – valóságos fejedelmi udvart rendezett be, és diplomatái, illetve proklamációi révén igyekezett kézbe venni a royalista emigráció irányítását. A herceg XVI. Lajos kivégzésének híre hallatán a fogolyként sínylődő gyermek trónörökös régensévé nyilvánította magát, majd miután 1795-ben a dauphin is életét vesztette – XVIII. Lajos néven –, igényt formált a koronára, amiről a Napóleon által felkínált kegydíjak fejében sem volt hajlandó lemondani.

A számkivetettség 23 esztendeje alatt Lajos Szaniszló szinte egész Európát bejárta: Koblenz után Veronában telepedett le, ám 1796-ban Bonaparte tábornok itáliai hadjárata során lerohanta a Velencei Köztársaságot, így az Orosz Birodalomba, később Lengyelországba, majd Svédországba költözött, mígnem 1807-ben, Angliában végre nyugalomra lelt. Az önjelölt francia király Napóleon oroszországi hadjáratának kudarca után végre esélyt kapott a hazatérésre, amihez liberális szellemben íródott 1813. évi hartwelli kiáltványával igyekezett előkészíteni a talajt. Törekvéseiben XVIII. Lajos váratlan segítőtársra talált Talleyrand személyében, aki hatalma megőrzése érdekében támogatta a Bourbon-ház restaurációját, és tervének a Napóleon ellen szerveződött koalíció vezetőit is megnyerte. Ennek eredményeként az 58 esztendős uralkodó, akinek életét ebben az időben már az elhízás és a köszvény is megkeserítette, a szövetségesek diadalmas bevonulása után egy hónappal, 1814. május 3-án visszatért Párizsba, uralkodásának első szakasza azonban meglehetősen rövidre sikerült.

Az első restauráció kudarcáért a közvélemény ma is Lajost hibáztatja, a hiedelmekkel ellentétben azonban a gyors bukásáért sokkal inkább a Franciaországban kiteljesedő zűrzavar, mintsem a Bourbon uralkodó keményfejűsége volt felelős. Tény, hogy a király 1814. évi alapokmánya, a Charte Constitutionelle – az alkotmányos berendezkedés, a napóleoni törvénykönyv, a vallásszabadság és a közteherviselés megtartása, illetőleg az általános amnesztia mellett – csökkentette a választásra jogosultak körét, és igyekezett minél több hatalmat biztosítani Lajos számára, az általános elégedetlenséget azonban sokkal inkább a franciákat sújtó magas adók váltották ki. Mint ismeretes, 1815 márciusában az uralkodó menekülni kényszerült a Tuileriákból az Elba szigetéről visszatérő „bitorló” elől, ám Napóleon a híres „száz nap” után – Waterloonál – döntő vereséget szenvedett a hetedik koalíciótól. XVIII. Lajos ez idő alatt Gent városában tartózkodott, majd „a szövetségesek poggyászkocsijain” másodszor is visszatért Párizsba, és ettől fogva haláláig zavartalanul uralkodhatott.

A király a forradalom tanulságai nyomán középutas politikát próbált folytatni, a hazatérő ultrakonzervatív emigránsok folyamatos térhódítása miatt azonban állandó küzdelemre kényszerült az egyensúly megtartása érdekében. XVIII. Lajos Talleyrand bukása után Armand-Emmanuel du Plessis, Richelieu hercege, majd Élie Decazes herceg miniszterelnöki kinevezése révén igyekezett érvényesíteni akaratát, ám nehéz helyzetét kiválóan megmutatja, hogy többször is az ultrakonzervatív többségű törvényhozás feloszlatására kényszerült, és – a korábbi amnesztiaígéret ellenére – 1815 végén véres hajtóvadászat indult az előző rendszer prominens képviselői ellen. A királyra gyakorolt nyomás 1820-ban, a Berry hercege ellen elkövetett merénylet után tovább fokozódott, ráadásul Lajos a jövőt illetően sem lehetett derűlátó, hiszen fivérét és – gyermektelensége okán – egyetlen potenciális örökösét, Artois grófját, a későbbi X. Károlyt ugyancsak szélsőséges konzervativizmus jellemezte.

XVIII. Lajos, aki egész életében a hatalomra várt, utolsó éveiben már súlyos betegen, megtörten figyelhette, ahogy az irányítás teljesen kicsúszik a kezéből: Villéle gróf kormányfői kinevezésével az ultrakonzervatívok döntő győzelmet arattak a király felett, aki népe közönyétől kísérve, 1824. szeptember 16-án fejezte be küzdelmes életét. ő volt az utolsó Bourbon uralkodó, aki haláláig megőrizte hatalmát, amiben döntő szerepet játszott, hogy öccsére, Károlyra már valóban illett a mondás, miszerint a dinasztia „semmit sem tanult és semmit sem felejtett.”