Petőfi Sándor születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én…”
(Petőfi Sándor) 

1823. január 1-jén, az akkoriban szlovák többségű Kiskőrösön született Petrovics, azaz Petőfi Sándor, a magyar irodalom máig legnagyobb hatású alkotója. Iskolai tanulmányai, rövid ideig tartó katonáskodása és vándorszínészként való próbálkozásai után rövid hét év alatt, 1842 és 1849 között írta meg Petőfi több mint 850 költeményét, készítette francia, német, angol prózai és drámai művek fordításait. Ekkor vált Bajza József és Vörösmarty támogatásával fokozatosan a pesti irodalmi élet ismert és népszerű személyiségévé. 1848. március 15-én, a pesti forradalom vezéreként ért pályája csúcsára, hogy aztán 26 esztendősen a segesvári csatában beteljesítse megjövendölt sorsát, és a magyar szabadság oltárán áldozza fel életét. 

A Kartalon szlovák családban született Petrovics István mészáros és az ugyancsak szlovák Hrúz Mária, Turóc megyei Necpál községből származó szolgálónő 1818. szeptember 15-én Aszódon kötöttek házasságot. 1822. január 1-jével Petrovics István három évre bérbe vette Kiskőrös mezőváros községi mészárszékét, két évvel később pedig a kiskunfélegyházi mészárszékre kötött ugyancsak hároméves bérleti szerződést. Közben 1823. január 1-jén a kiskőrősi evangélikus egyházi anyakönyv tanúsága szerint Stephanus Petrovics és Maria Hrus gyermekét Alexander névre keresztelték. Ezt az anyakönyvi bejegyzést a helyi lelkész 1857-ben közreadta a Vasárnapi Újságban, így szerencsés módon már akkor tisztázódott  a szülőhely kérdése: eldőlt, hogy Petőfi későbbi ellentmondásos nyilatkozatai ellenére nem Kiskunfélegyházán vagy Szabadszálláson hanem Kiskőrösön született.  A születésnap körül viszont máig akadnak kérdések: nem nagyon valószínű, hogy a Petőfi által emlegetett Szilveszter napi vagy az újévi születésnap egybeesett volna a keresztelés január 1-jei időpontjával.  

Petrovicsék vállalkozása Sándor születése után hamarosan fellendült, így a család Kiskunfélegyházára költözött, ahol az édesapa már öt esztendősen iskolába küldte gyermekét. Annak függvényében, hogy a família milyen anyagi helyzetben volt, Petrovics Sándort egyre előkelőbb intézményekbe íratták be, így Félegyháza után fél évig Szabadszálláson, 1831–33 között Sárszentlőrincen, aztán a pesti piaristáknál, Aszódon, 1838 őszétől pedig a selmecbányai líceumban gyűjtögette a tudást. A gyakori iskolaváltás a költő teljesítményére is rányomta bélyegét, aki Aszódon például kitűnően tanult, Selmecbányát azonban fél év után el kellett hagynia gyenge eredményei miatt. A kudarc után a szigorú édesapa kijelentette, hogy nem finanszírozza tovább fia oktatását – ebben az 1838. évi hatalmas dunai árvíz idején elszenvedett anyagi károk is komoly szerepet játszhattak –, így aztán Petrovics elhatározta, hogy vándorszínésznek áll. A pesti Magyar Színháznál szolgáló kamaszt édesapja hamarosan hazavitette, majd Ostffyasszonyfára küldte a család rokonaihoz, ahonnan a fiatalember rövidesen Sopronba ment. Petrovics Sándor felcsapott katonának, szervezete azonban nem bírta a kiképzést, egyik súlyos betegségből a másikba esett, ezért szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. A fiatalember ezután ismét a vándorszínészettel próbálkozott, majd a pápai líceumban újra tanulásra adta a fejét; ebből a városból küldte első verseit Bajza Józsefnek, aki 1842 májusában – még Petrovics Sándor név alatt – az Athenaeumban közölte a költő első megjelent művét, A borozót. 

A publikáció természetesen nem hozott csodát a fiatalember számára – aki Hazámban című versét már Petőfi néven írta alá –, így újabb hónapok teltek el vándorszínészettel, 1843-ban pedig a poéta addig soha nem tapasztalt nyomorba került. Pozsonyban az Országgyűlési Tudósítások másolásából próbálta fenntartani magát, mígnem – vélhetően Bajza közbenjárására – barátai pénzt gyűjtöttek neki, és fordítói munkát szereztek számára. A költő útja ezután Debrecenbe vitt, ám színészként ismét nélkülöznie kellett, ezért 1844-ben gyalogszerrel Pestre ment, ahol – bevallottan utolsó esélyként – Vörösmarty Mihály pártfogását igyekezett megszerezni. 

A Szózat írója végül beváltotta reményeit, ugyanis beajánlotta őt Vahot Imrének, aki ez idő tájt a Pesti Divatlapot vezette. Hosszú küzdelem után – ám még mindig csak 21 esztendősen – tehát Petőfi szerkesztői állást szerzett, a viszonylagos anyagi biztonság pedig alkotói munkásságára is jótékonyan hatott, hiszen ebben az időben született meg többek között a János vitéz és a Helység kalapácsa is. Ekkor ismerkedett meg a fiatalember élete első nagy szerelmével, Vahot 15 esztendős sógornőjével, Etelkával is, a leány azonban 1845 elején váratlanul elhunyt. Talán ez a tragédia is hozzájárult ahhoz, hogy Petőfi hamarosan otthagyta szerkesztői állását, és körutazásra indult a Felvidéken, melyet Úti leveleiben örökített meg. 

Másfél évvel Etelka halála után, 1846 szeptemberében aztán Petőfi egy nagykárolyi bálon megismerkedett későbbi feleségével, Szendrey Júliával, akinek meghódításáért igen sok próbát kellett kiállnia: a költő két alkalommal is hiába kérte meg a leány kezét annak édesapjától – közben pedig sikertelenül megpróbálta eljegyezni Prielle Kornélia debreceni színésznőt is –,és csak egy év után, 1847 szeptemberében vezethette oltár elé szerelmét. 

A koltói kastélyban töltött mézeshetek után a fiatal házaspár előbb a költő egyik legkedvesebb barátjánál, Arany Jánosnál időzött, majd Pestre tért vissza, ahol az 1848-as „népek tavasza” hamarosan pályája csúcsára repítette a fiatal poétát. Miután március 13-án Bécsben kitört a forradalom, Petőfi a pesti egyetemi ifjúsággal karöltve 15-ére nagyszabású diákmegmozdulást szervezett, amely a városi polgárság támogatásával a pozsonyi országgyűlésben lezajlott “törvényes forradalom” szimbólumokban gazdag, párhuzamos pesti eseményévé vált. Ez volt Petőfi Sándor életének legnagyobb napja, amikor Nemzeti dalával ezrek lelkét gyújtotta lángra, hatalmas lelkesedése és energiája nyomán pedig neve összeforrt a 12 pontot, Táncsics kiszabadítását és az esti Bánk bán előadást magába sűrítő csodálatos népünneppel. 

Március 15-e mindazonáltal könnyen múló dicsőséget hozott, ugyanis a világforradalmat és egyenlőséget vizionáló költő hamarosan a radikálisok táborában találta magát, így az elkövetkező események mindegyre csalódással töltötték el. Petőfi meghunyászkodásként értékelte a Batthyány-kormány mérsékelt politikáját, a Béccsel való együttműködés keresését, nézetei miatt pedig egy időre még Vörösmarty Mihállyal is szembefordult. Radikális álláspontjával összefüggésben március 15-e hőse mind népszerűtlenebbé vált a politikában, ennek tulajdonítható be az is, hogy az 1848-as országgyűlési választásokon csúfos vereséget szenvedett a szabadszállási körzetben. 

A felgyorsuló események következtében 1848 októberében Petőfi századosi rangban a Debrecenben szerveződő 28. honvédzászlóaljhoz került, s így viszonylag közel lehetett az Erdődőn lévő  feleségéhez,  Szendrey Júliához, aki ekkor már hetedik hónapos terhes volt. 1839–41 közti katonai tapasztalatai és emlékei segíthették őt abban, hogy kiképzőtisztként megpróbált „kétszáz parasztból kétszáz katonát csinálni”. 1849. január végétől Bem erdélyi táborában szolgált, a tábornok törzsének tagjaként. Petőfi Bem Józsefet az 1831. évi lengyel szabadságharc hősét,  „Osztrolenka véres csillagát” szinte atyjaként és bálványaként tisztelt.

1849 tavaszán meghaltak az időközben Pestre költözött szülei. Atyja, aki 1848 tavaszán maga is felvette fia választott magyar nevét, Petőfi Istvánként 58 éves korában tífuszban hunyt el. Petőfi, aki ekkor már Bem oldalán vett részt az erdélyi harcokban, hetekkel később értesült apja haláláról. Május 9-én érkezett Pestre, ahol súlyos betegen még láthatta szeretett édesanyját. A városban tomboló kolerajárvány azonban május 17-én őt is elvitte. Mindkettőjüket Székács József pesti evangélikus lelkész temette. Hrúz Mária temetésén Petőfi Sándor és István öccse is jelen voltak. 

Petőfit az erdélyi hadjárat során Bem szintén nagyon megkedvelte a költőt, és igyekezett őt távol tartani a veszélyesebb küldetésektől. Kevésbé ismert, hogy Bem tábornok által őrnaggyá kinevezett Petőfi debreceni kiküldetése során összekülönbözött Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, Klapka pedig egy ideig házi őrizetben is tartatta Petőfit, aki az atrocitások miatt két alkalommal is lemondott rangjáról. Petőfi később Kossuth megbízásából Pestre ment, 1849 nyarán, az orosz beavatkozás hírére aztán mégis visszatért Bem tábornok seregéhez. Petőfi vászon zubbonyban, kard vagy más fegyver nélkül szekéren és nem lovon kísérte Bem tábornokot, aki július 30-án Marosvásárhelyen megtiltotta neki, hogy kövesse a csapatokat. A segesvári ütközetben így Petőfinek nem volt szerepe: fegyvertelen szemtanúként figyelte annak kimenetelét. Július 31-én, a hatalmas orosz túlsúllyal szemben kilátástalan csata végén a menekülni próbáló magyar honvédeket a Küküllőn átkelt orosz-kozák csapatok bekerítették és többségüket, köztük Petőfit “mindjárt le is kaszabolták.”

Felesége, Szendrey Júlia és hívei persze nem törődtek bele a forradalom költőjének halálába, és holttest híján abban reménykedtek, hogy Petőfi valamilyen módon életben maradt, és orosz fogságban töltötte napjait. Ez a remény furcsa módon máig nem veszett ki a magyar közgondolkodásból. Legendák, mendemondák keltek szárnyra azzal kapcsolatban, hogy Petőfi Sándor Segesvár után a hatalmas Orosz Birodalomban ismét családot alapított, és hosszú életet élt, sőt, több ezer kilométerre innen, Barguzinban egy csontvázat is vizsgálat alá vetettek, mint a költő állítólagos földi maradványait. 

Máig nem tudjuk, hol található Petőfi végső nyughelye, de a 26 esztendősen a magyar és a világszabadság hősévé vált. A poéta, aki az egyszerű nép soraiból származott, és egyszerűségében zseniális költeményeit a nép nyelvén adta át olvasóinak, forradalmi gondolataival, lelkesedésével, hazaszeretetével és páratlan igazságérzetével elementáris hatást gyakorolt a magyarságra. Halála után fogalommá és  példaképpé vált. Tisztelete, kultusza pedig örök. Jóllehet életét és életművét rendkívüli aprólékossággal feldolgozták, a fehéregyházi csatában eltűnt költő halála körüli bizonytalanságok miatt a Petőfi-jelenséget gyakran máig legendák és mítoszok övezik.