Báró Sennyey Pál születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Legyen szabad a t. házat nemzetünknek egy sajátságos jellemvonására figyelmeztetnem. E nemzet, mely hévvel felkarol mindent, ami nemes és magasztos, a legnagyobb lelkesedéssel kész az előrehaladott eszmék és a kor civilisatiójának reformját könnyűséggel elfogadni; de ép oly nehézkes – hogy ne mondjam – közönyös ezen eszméknek a foganatosítás, a végrehajtás terén való assimilatiójára. Innen van az, hogy midőn törvénykönyvünkben még régi időkben is találunk intézményeket, melyek az akkori fogalmak szerint a kor színvonalán állottak; midőn mai nap a reformokra nézve in theoria majd nem a legszabadelvűbb állásponton vagyunk: a végrehajtás terén, különösen a társadalom magasabb hivatását illetőleg, tekintve a családi körben való nevelést […] az egészségügyet, a szegényügyet, a községi és rendőrségi ügyet, a vidéki forgalmi ügyet, majdnem ázsiai állapotokkal találkozunk.”

(Részlet Báró Sennyey Pál 1872. október 7-i beszédéből)

1822. április 24-én született báró Sennyey Pál, a kiegyezési folyamat időszakának és a dualizmus első évtizedeinek egyik legtekintélyesebb konzervatív politikusa, aki 1867 előtt a tárnokmesteri és a helytartótanácsi elnöki pozíciót is betöltötte, illetőleg pályafutása során több alkalommal is – 1865 és 1867, majd 1884 és 1888 között – elfoglalhatta a főrendiház elnöki székét. A dualista rendszer létrejötte után Sennyey személye és „imázsa” körül alakult ki az a ’67-es ellenzéki csoportosulás, mely megkísérelte a kétpólusú brit modell szerint átformálni a magyar pártpolitika szerkezetét, de küzdelmeiben alulmaradt Tisza Kálmánnal és a Szabadelvű Párttal szemben.

A konzervatív báró Sennyey Károly császári és királyi kamarás és Nádasdy Erzsébet grófnő gyermekeként, Budán látta meg a napvilágot. Sennyey Pál egy vasi gyökerekkel bíró, de Zemplénben nagybirtokos család sarja volt; gyermekéveit a szülői házban töltötte, középiskolai tanulmányait pedig a piaristák pesti, budai és sárospataki gimnáziumaiban folytatta. Miután Kassán jogakadémiát végzett, Sennyey – tisztviselőként – bekapcsolódott szűkebb pátriájának közéletébe, majd az 1840-es évek közepén a Magyar Kancellárián és utóbb a Helytartótanácsnál kapott állást. A fiatal bárót – aki az utóbbi intézménynél 24 évesen már az országgyűlési és törvényi ügyosztály vezetőjévé lépett elő – szimpátiája a bécsi kormányzatot támogató konzervatívokhoz vonzotta, az utolsó, 1847–48. évi rendi diétán az ő táborukban, majd az első népképviseleti országgyűlésen, Pesten a Békepárt tagjaként politizált.

Sennyey első jelentős felszólalása 1848. szeptember 4-ére tehető, amikor – Jellasics horvát bán támadásának, a fegyveres konfliktus kitörésének előestéjén – Kossuth Lajos nagy sikerű, az önvédelmi harcot is előrevetítő szónoklatára mérséklő szavakkal, a törvényes út és az uralkodóházzal ápolt szívélyes viszony fontosságának kiemelésével válaszolt. Miután a katonai összeütközés elkerülhetetlenné vált, és 1848 októberében V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) feloszlatta az országgyűlést, Sennyey Pál lemondott mandátumáról és visszavonult zempléni birtokaira, majd 1849 elején megjelent Windischgrätz császári főparancsnok előtt. Bécs lojalitásáért cserében hamarosan hivatali állást kínált az ifjú báró számára, Sennyey azonban visszautasította a felajánlást. Májusban részt vett a konzervatív arisztokraták pozsonyi tanácskozásán, ám a világosi fegyverletételt követően ismét visszavonult a családi uradalomba, melyet a debreceni országgyűlés elkobzott tőle, Ferenc József császár (ur. 1848-1916) azonban a szabadságharc leverése után visszajuttatott számára.

Sennyey a neoabszolutizmus évei alatt elsősorban az egyesületi életben bizonyult tevékenynek, tagja lett a Magyar Tudományos Akadémia igazgatóságának, de a politikától sem vonult vissza: nevét ott találjuk az uralkodó és Magyarország között közvetíteni kívánó 1850-es és 1857-es konzervatív memorandum aláírói között, de a báró az Ausztria újjászervezését szorgalmazó udvarhű arisztokraták 1859–60 során folytatott tárgyalásainak is állandó résztvevője volt. Az októberi diploma kiadása után Sennyey Pált a Helytartótanács alelnökévé nevezték ki, a bécsi centralista fordulat és az erről tanúskodó februári pátens megjelenése után azonban – számos elvbarátjához hasonlóan – lemondott hivataláról. A báró a következő esztendőkben a politika „partvonaláról” igyekezett elősegíteni a közeledést Bécs és a magyar fél között. 1862-ben Apponyi György mellett ő is részt vett az uralkodó felkérésére készülő „kiegyenlítési terv” kidolgozásában – ez a memorandum már az osztrák és a magyar fél egyenrangú megegyezését szorgalmazta, illetőleg a közös ügyek intézésére a delegációk felállítását ajánlotta, amely javaslat később Deák Ferencnél is megjelent –, 1864-ben pedig – ugyancsak Apponyival közösen – német nyelvű lapot indított Bécsben Die Debatte néven, melynek szintén közvetítő, a magyar álláspontot támogató szerepet szánt. E sajtóorgánum jelentőségét mutatja, hogy a Deák-párt 1865. évi programját itt jelentette meg.

A provizórium és Schmerling menesztése után Sennyey – Ferenc József felkérésére – tárnokmesterként és a Helytartótanács elnökeként szerepet vállalt az átmeneti adminisztráció munkájában, ezzel de facto a magyarországi közigazgatás első emberévé lépett elő. Hivatalnoki gyakorlata és kivételes munkabírása jelentős szerepet játszott az 1866. évi éhínség leküzdésében és a porosz–osztrák háborúra való katonai felkészülésben. A kiegyezést előkészítő tárgyalások során Sennyey szép politikai reményeknek nézhetett elébe: mint töretlenül udvarhű és a Deák-párt által is megbecsült arisztokrata fontos közvetítő pozíciót foglalt el Bécs és Pest között, a majdani 1867/XII. tc.-t előkészítő tizenötös bizottság javaslatait tárgyaló osztrák–magyar értekezletek egyik meghatározó résztvevője volt. Naplója tanúsága szerint Lónyay Menyhért és a Deák-párt többsége 1865 tavaszán a bárót látta volna legszívesebben – Mailáth György helyett – a főkancellári székben, de Sennyey Pál neve – lehetséges belügyminiszterként – az 1866-ban szárnyra kelt, koalíciós kormányzásról szóló híresztelésekben is felmerült. Sennyey a választásokon a Deák-párt jelöltjeit támogatta, és az 1865-ös országgyűlés megnyitása után – konzervativizmusa ellenére – a főrendi ház elnökévé választották, id. Andrássy Gyulával való régi ellentéte és a liberális-konzervatív koalíció elutasítása azonban szertefoszlatta politikai esélyeit. 1867. február 17-én, 9 nappal az Andrássy-kormány kinevezése előtt az uralkodó leiratban értesítette a bárót helytartótanácsi felmentéséről, tárnokmesteri címét azonban meghagyta, és a Lipót-rend nagykeresztjét adományozta számára.

A kiegyezési folyamat lezárása – Ferenc József és Erzsébet megkoronázása, illetve az 1867/XII. tc. elfogadása – után Sennyey Pál öt évre visszavonult a politikai küzdelem élvonalából a főrendiház viszonylagos nyugalmába. Apponyi György 1872-ben – sokadik alkalommal – kísérletet tett egy felekezeti párt – a Katholikus Konzervatív Párt – megszervezésére, és a bárót is igyekezett megnyerni ügyének, Sennyey azonban elhárította a felkérést, és miután a soron következő választásokon – a királyhelmeci kerületben – mandátumot nyert, a Deák-párt oldalán tért vissza a képviselőházba. 1872. október 7-i „bemutatkozó” beszédében – melyet az „ázsiai állapotokkal” kapcsolatban megfogalmazott kritikája miatt évtizedeken át idéztek – Sennyey a közigazgatás átfogó reformját és a költségvetési hiány minél sürgősebb kezelését szorgalmazta, és félig-meddig különutas politikájában a következő esztendőkben is ezek a jelszavak maradtak meghatározóak. Az 1873-as gazdasági világválsággal egy időben elhatalmasodó magyarországi társadalmi-politikai krízis a Deák-pártot is jelentős mértékben erodálta; a szétszakadó kormánypárt konzervatív szárnyának Sennyey Pál lett az „erős embere”, aki a Szlávy József, majd Bittó István vezette kabinetek bukásakor a sajtóban rendre lehetséges kormányfőjelöltként jelent meg.

Ha hihetünk Apponyi Albert emlékiratainak, a szétforgácsolódó Deák-párt 1875 januárjában valóban felajánlotta a „vezéri pálcát” a báró számára, Sennyey azonban úgy vélte, közismert konzervativizmusa miatt sem a párt összekovácsolására, sem az eredményes kormányzásra nem nyílna esélye, ezért inkább az elvi politizálás mellett döntött. A Deák-párt és a Balközép fúzióját megelőző hónapokban Sennyey Pál vezetésével a konzervatív arisztokráciából és az értelmiség egyes köreiből – hívei között említhetjük többek között Ürményi Miksát, az ifjabbik Szőgyény-Marich Lászlót, Kecskeméthy Aurél publicistát, Apponyi Albertet, Zichy Nándort és az ifjú Asbóth Jánost – önálló párt szerveződött, mely a Jobboldali Ellenzék nevet vette fel. A ’67-es alapon ellenzékbe vonuló pártocska az 1875. évi választásokon Sennyey programjával, de – a deklarált elvi közösség ellenére – valódi kohézió nélkül mérette meg magát, aminek eredményeként súlyos vereséget szenvedett a Szabadelvű Párttól, és elveszítette az esélyt arra, hogy a liberális kormányzó erő konzervatív ellenpólusa legyen. További nehézséget jelentett, hogy Sennyey – alkatából fakadóan – sokkal inkább szimbóluma, „húzóneve”, mintsem valódi vezére volt pártjának, mely a következő esztendőkben – mind hívei, mind programja tekintetében – jelentős változásokon ment keresztül. A Jobboldali – később Egyesült, majd 1881-től Mérsékelt – Ellenzék irányítása fokozatosan Apponyi Albert kezébe csúszott át, akinek vezetésével a pártocska az 1890-es évekig számos vargabetűt írt le a politikai palettán.

A ’67-es ellenzék nehézségeit fokozta, hogy 1875 után – tüdőbetegsége miatt – Sennyey több alkalommal is kénytelen volt visszavonulni a politikai küzdelmektől. Helyzetének felismerése mellett megrendült egészsége is szerepet játszott abban, hogy 1877-ben, amikor Tisza Kálmán miniszterelnök a bankválságra hivatkozva beadta lemondását – ti. azért, mert Ferenc József nem járult hozzá az önálló magyar nemzeti bank kialakításához –, és őt ajánlotta utódjául, ezt a felkérést is visszautasította. Betegeskedése miatt a báró az 1878–81-es ciklusban a főrendi házban foglalt helyet, és tüdőbaja miatt az 1881-ben szerzett képviselőházi mandátumával sem tudott aktívan élni. Sennyey egészségi állapotában 1884-ben jelentős javulás mutatkozott, de a konzervatív politikus ekkor már csak a főrendiház munkájában vett részt, melynek élete utolsó négy évében ismét elnöke lehetett. E pozíciójában jelentős szerepet játszott a felsőház 1885. évi – Tisza-féle – reformjában, mely az örökös tagságot vagyoni cenzushoz kötötte, és az uralkodó által kinevezhető tagok számát 50 főben szabta meg. Sennyey Pál 1888. január 3-án fejezte be életét és küzdelmes pályafutását; személyében egy olyan államférfi távozott a földi világból, aki kortársai és az utókor véleménye szerint nem tudta a gyakorlatban maradéktalanul kibontakoztatni tehetségét és képességeit.