István főherceg, az utolsó nádor születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„…nekünk ollyan Nádorra van szükségünk, ki midőn eként a pártok felett király és nemzet között közvetítő kapocs gyanánt áll, s ez állásában szívvel lélekkel magyar legyen. És István herczeg magyarnak született, magyarnak neveltetett, ő e honnak nem adoptív polgára, ő e hazának született édes gyermeke, ki egy levegőn nőtt fel mivelünk, kit e hazához atyjának, anyjának sírja, atyja életének minden lépten szemébe tűnő nyomdokai, bölcsőjébeni első szív dobbanása gyermekkorának kedves emlékei, ifjúságának első eszmélete csatolnak…”
(Részlet Kossuth Lajos 1847. január 25-i országgyűlési beszédéből)

1817. szeptember 14-én született Habsburg István főherceg, az utolsó férfi, aki Magyarország nádori címét viselhette. A „legmagyarabb Habsburg”, József nádor fiaként pozícióba kerülő István főherceg egy évig viselte a királyhelyettesi tisztséget, és bár népszerű politikus volt, 1848-as szerepvállalása máig vita tárgyát képezi a történészek között.

István a nádori címet 51 évi viselő József főherceg birtokán, az alcsúti kastélyban töltötte gyermekkorát, ahol a neki szánt feladatnak megfelelő nevelést kapott, emellett pedig öt nyelven is megtanult, és komoly érdeklődést mutatott a természettudományok iránt. A főherceg közéleti szereplését az 1838-as pesti árvíz idején kezdte meg, amikor oroszlánrészt vállalt a mentési munkálatokban és az otthon nélkül maradt polgárok segélyezésében. Miután József nádor a reformkori Magyarország egyik legnépszerűbb politikusa volt – ezért is hívták „a legmagyarabb Habsburgnak” –, István is könnyen integrálódott a pest-budai közéletbe, ami nem feltétlenül nyerte el az udvari kamarilla tetszését.

A nádorjelölt ezért 1839-ben Bécsbe került, majd – tanulmányútját követően – 1844-ben kinevezték Csehország helytartójának. A főherceg hároméves prágai kormányzása alatt szabadelvű vezetőnek bizonyult, így aztán a magyar rendek nagy reményeket fűztek örökléséhez; miután édesapja 1847 januárjában elhunyt, István vissza is költözött Budára, és előbb mint helytartó, 1847 novemberétől pedig mint kormányzó vitte az ország ügyeit.

István főherceg, bár békeidőben kiváló kormányzónak bizonyult, szerencsétlenségére éppen olyan időszakban került a hatalomba, mely forradalomtól és háborús forrongástól volt terhes. Nádorsága harmadik hónapjában, 1848 februárjában ugyanis kitört a párizsi forradalom, a felkelési hullám pedig hamarosan átterjedt a Habsburg Birodalomra is. István az 1848 tavaszán kibontakozó politikai küzdelemben nehéz helyzetbe került, hiszen Bécsben a magyarokat, Budán pedig a császári udvart képviselte; ez a kellemetlen státusz döntő szerepet játszott abban, hogy a nádor 1848-as tevékenységét később ellentmondásosnak értékelték. István helyzetét mutatja, hogy Kossuth március 3-i felszólalása után – váratlan bécsi útjával – még a liberális ellenzék sikerét akadályozta, két héttel később azonban már Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezése érdekében használta fel befolyását.

Az V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) által április 11-én szentesített törvények értelmében a nádor teljhatalmat szerzett Magyarországon, ráadásul immunitást élvezett – vagyis tetteiért nem lehetett felelősségre vonni –, így aztán soha nem tudta lemosni magáról azt a vádat, hogy a független Magyarország koronájára vágyott. Nem tudni, hogy ez a gondolat megfordult -e István fejében, mindenesetre öt hónapos „uralma” alatt – bár személyes ambíciói is voltak a kormányzás terén – mindenben támogatta az első felelős magyar kormányt, és gyakran használta fel népszerűségét Batthyányék érdekében.

István nádor 1848 szeptemberében még bonyolultabb helyzetbe került, mivel Jellasics horvát bán – formálisan V. Ferdinánd nevében – támadást indított Magyarország ellen; a népszerű nádor szeptember 18-án elvállalta a magyar honvédsereg vezetését – felsorolni is nehéz, hogy ezzel hány szempontból fokozta a közjogi és politikai zűrzavart –, igaz, lépésével korántsem a hadi dicsőséget, sokkal inkább a béke lehetőségeit kereste. A nádor azonnal tárgyalásokat kezdeményezett Jellasiccsal, majd szeptember 23-án – mint kiderült, Ferdinánd parancsára – váratlanul Bécsbe távozott. Ezen lépését a magyar közvélemény hosszú ideig megfutamodásként értékelte.

A nádor aztán soha nem térhetett haza Bécsből, ugyanis érkezése után két nappal, szeptember 25-én megfosztották hatalmától, és édesanyja németországi birtokára, Schaumburgba száműzték őt. A Zsófia főhercegné befolyása alatt álló udvar soha nem tudta megbocsátani Istvánnak, hogy 1848 tavaszán „elárulta” a Habsburgokat – azaz segített a forradalmi követelések megvalósításában –, és őt tartották a fegyveres felkelés legfőbb felelősének is. Bár a lemondatott nádor Július-ban formálisan kibékült Ferenc József császárral (ur. 1848-1916), élete során csak uralkodói engedéllyel utazhatott a birodalomba, Magyarország földjére pedig soha többé nem léphetett. Élete hátralévő részét schaumburgi birtokán töltötte, ahol természettudományos szenvedélyének élt – ő alapította például az egyik legnagyobb német ásványgyűjteményt –, emellett pedig karitatív tevékenységével szerzett hírnevet.

Az utolsó magyar nádor 1867-ben hunyt el tüdővészben, azonban a közbeszédben erősen gyökeret vert az a hiedelem, miszerint István főherceg gyilkosság áldozata lett. A Habsburg politikus életét övező számos rejtélyhez hasonlóan azonban ebben a kérdésben sem tudunk igazságot tenni, ugyanis a főhercegi hagyaték sorsa igen balszerencsésen alakult: bombázások, fosztogatások és tűzesetek következtében István főherceg hagyatéka szinte teljesen megsemmisült, az 1970-es években pedig a budai Várban található nádori kriptát is kifosztották.

István főherceg ellentmondásos szereplését követően – miután a Habsburgok 1849-ben úgy döntöttek, felszámolják a magyar államiságot – ez a tisztség örökre betöltetlen maradt; bár az 1867-es kiegyezéssel a beolvasztási törekvés megbukott, Magyarországon soha többet nem választottak nádort. A királyhelyettesi szerepkör később egyedül a koronázásoknál – 1867-ben, majd 1916-ban – bizonyult fontosnak; ebben az esetben az aktuális miniszterelnök – Andrássy Gyula, majd Tisza István – kapta meg a nádor feladatát, vagyis ő vihette a Szent Koronát.