Véget ér a bécsi kongresszus

Szerző: Hahner Péter

1814 szeptemberétől mintegy százezer külföldi vendég árasztotta el a Habsburg Birodalom 250 000 lakosú fővárosát, több mint kétszáz államot és fejedelmi családot képviselve. Az I. Napóleon császárságát legyőző nagyhatalmak ugyanis az első párizsi békeszerződésben úgy döntöttek, hogy egy európai kongresszusnak kell rendeznie a kormányaik által vitatott kérdéseket.

A nagyhatalmak céljait nehéz volt összeegyeztetni. Metternich osztrák kancellár nagyobb befolyást kívánt biztosítani az Osztrák Császárság számára a német államokban és Itáliában. I. Sándor orosz cárnak valamennyi lengyel területre, a porosz királynak a teljes Szászországra fájt a foga, a brit külügyminiszter viszont a hatalmi egyensúly helyreállítására törekedett. XVIII. Lajos francia királynak és külügyminiszterének, Charles-Maurice de Talleyrand-nak a fő célja az volt, hogy a legyőzött Franciaország visszatérhessen a nagyhatalmak közé. Mivel szívesen megakadályozták volna, hogy az Osztrák Császárság, Poroszország és Oroszország elérje céljait, a brit delegációval közösen léptek fel a fontosabb viták során. Az 1812-ben kirobban amerikai-brit háború egy ideig még lekötötte a brit kormányt, de amikor az 1814. december 24-én megkötött genti békeszerződéssel ez a háború véget ért, s a brit hadseregek felszabadultak, az orosz és porosz kormány is belátta, hogy engednie kell. 1815 februárjában rendkívüli megbízottként Bécsbe érkezett a brit Wellington hercege, s az ő közreműködésével sikerült megkötni a szükséges kompromisszumokat.

Bár Napóleon márciusi visszatérése miatt az egész rendezés veszélybe került, a kongresszus folytatta munkáját. Lefektették egy új nemzetközi jog alapjait, szabályozták a diplomáciai protokoll normáit, biztosították a szabad hajózást a több államot érintő európai folyókon, s ezzel megkönnyítették a kereskedelmet.

A százhuszonegy cikkelyből álló záróokmányt 1815. június 9-én írták alá. A legyőzött Franciaországgal nagylelkűen bántak, csak jelentéktelen veszteségeket szenvedett 1792-es határaihoz képest, terjeszkedését viszont a szomszédos államok (Hollandia, Szárd Királyság, Svájc) megerősítésével kívánták megakadályozni. A győztes nagyhatalmak kielégíthették területi igényeiket. Poroszország megkapta a rajnai tartományokat, Észak-Szászországot, Svéd-Pomerániát, valamint a Lengyelország első és második felosztása során általa megszerzett területeket. A Habsburg Birodalom minden elvesztett birtokát visszakapta, s mivel a korábbi Osztrák Németalföldet Hollandiához csatolták, itáliai és adriai tartományokkal kárpótolták. Oroszország megkapta Besszarábiát, Finnországot és a Varsói Hercegséget. Nagy-Britannia tengeri fölényét és kereskedelmi érdekeit biztosította egyes elfoglalt gyarmatok megtartásával (Málta, Ceylon, Fokföld, Helgoland, Jón-szigetek, Guyana, Tobago, Saint-Lucia), s visszakapta Hannovert, királyi családjának ősi birtokát.

A rendezés vesztesei a függetlenségre törekvő lengyelek, valamint az egységes államról álmodozó olaszok és németek voltak. Krakkót önálló köztársasággá nyilvánították, Sándor cár lett a „Kongresszusi Lengyelország” „alkotmányos királya”, a három megszálló nagyhatalom pedig Krakkó védnöke. A Német-római Birodalom területén létrehozott Német Szövetséget 34 fejedelemség és 4 szabad város alkotta. Az Osztrák Császárság Lombardián és Velencén kívül még Toscanát, Modenát és Pármát is megkapta, bár e három utóbbi tartományt a dinasztia más tagjai kormányozták.

A kongresszus célja az európai béke és a nagyhatalmi egyensúly megteremtése volt. Ebből a szempontból tökéletesen sikeresnek bizonyult. I. Sándor cár, I. Ferenc császár, Metternich, Wellington és Talleyrand arisztokratákhoz illő nagylelkűséggel viselkedhettek a legyőzöttekkel, kizárólag a hűvös észre hallgatva, mert senki sem követelhetett tőlük más magatartást. Ez még nem a demokrácia kora volt, egyik vezető politikusnak sem kellett bebizonyítania a legyőzöttek megalázásával, hogy a győzelem megérte a háborús áldozatokat. Európára negyven év béke várt, s a krími háború után további hatvan évig nem került sor kiterjedt konfliktusra a nagyhatalmak között. A tartós béke pedig soha nem látott gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődést eredményezett a napóleoni háborúk és az első világháború közötti évszázadban. A konzervatív és legitimista elvek, melyeken a rendezés nyugodott, természetesen gyorsan elavultak, s a területi rendezés sem volt különösebben tartós, a nagyhatalmi együttműködés szervezete, a nemzetközi kongresszusok és konferenciák rendszere azonban meglehetősen sikeresnek bizonyult.