Napóleon megszökik Elba szigetéről

Szerző: Hahner Péter

Miután ellenfeleinek hadseregei megszállták Párizst és a szenátus megfosztotta őt a tróntól, I. Napóleon Fontainebleau-ban 1814. április 12-e és 13-a éjjelén megpróbálta megmérgezni magát. Az orvosától régóta beszerzett méreg azonban már csak nagy fájdalmakat eredményezett. Ezért elfogadta a győztesek ajánlatát, akik Elba sziget uralkodójává nyilvánították kétmillió frankos francia évjáradékkal. Felesége, Mária Lujza Párma hercegnője lett. 20-án Napóleon megható búcsút rendezett Fontainebleau-ban a gárdájától. Rövid beszéd után könnyezve megcsókolta a zászlót, és hatszáz embertől kísérve elindult kijelölt lakhelyére, Elba szigetére. Április végén szállt fel a fréjus-i Saint-Raphaël-öbölben az Undaunted nevű, angol hajóra, amely kijelölt lakhelyére szállította.

A toscanai partoktól tizenkét kilométerre fekvő, 222 km2 területű Elbának 15 000 lakosa lehetett ekkoriban. Két nagyobb települése volt, a 3000 lakosú Portoferraio és a fele annyi lakossal rendelkező Longone (később Portolongone, ma Porto Azzurro). A lakosok többsége halászattal és mezőgazdasággal foglalkozott, de volt egy vasbányájuk is. Szívélyes fogadtatásban részesítették új uralkodójukat, aki a portoferraioi Villa des Muliniban rendezte be udvarát. Hatvan-hetven személy állt folyamatosan Napóleon rendelkezésére. Henri-Gatien Bertrand, egykori fő-palotamarsall lett az udvartartás és a belügyek irányítója, és Antoine Drouot tábornok állt a kis, 1500 fős hadsereg élén, amely a gárdából, a sorkatonaságból és az apró flotta személyzetéből állt. 

Napóleon hiába várta, hogy felesége, Mária Lujza eljön hozzá a fiával. A császárné egy ideig csatlakozni akart férjéhez, de Franciaországban ellentmondásos üzeneteket kapott tőle, és végül apjától, Ferenc császártól kért menedéket fiával együtt. Néhány hónapig komolyan készült arra, hogy Elbára utazik, de aztán szerelmes lett az udvartartásához rendelt Adam Adalbert de Neipperg grófba, és végleg letett az utazásról. Fiával szeretettel bántak a bécsi udvarban, és a Reichstadt hercege címet kapta nagyapjától.

Napóleon családtagjai közül csak anyja és húga, Pauline osztotta meg vele száműzetését. Letizia mama mindig azt a gyermekét támogatta, akinek a legrosszabbul ment a sora. Pauline pedig bátyja rendelkezésére bocsátotta összegyűjtött ékszereit, azzal a megjegyzéssel, hogy őt illeti, hiszen mindent Napóleonnak köszönhet. Néhány napra lengyel szeretője, Maria Walewska is meglátogatta őt közös gyermekükkel. 

A császár (mert címét megőrizhette) megszépíttette palotáját, javított az úthálózaton, s tervbe vette a mocsarak kiszárítását, olajfák, eperfák és narancsfák telepítését. A kereskedelmet is szerette volna fejleszteni, de erre évjáradéka és a vasbánya jövedelme nem volt elegendő. Elba uralkodóját természetesen kémek vették körül, de Napóleon is működtetett információs szolgálatot.

1815 elején úgy döntött, hogy visszatér Franciaországba. Egyrészt azért szánta el magát az újabb kalandra, mert járadékát a francia kincstár nem tudta egyenletesen folyósítani, s arról is tudomást szerzett, hogy a bécsi kongresszuson a nagyhatalmak képviselői felvetették, hogy egy távolabbi szigetre, Szent Ilonára kellene száműzni őt. Leginkább azonban azért szökött meg Elbáról, mert egész életében szerencsejátékos volt. Bármilyen csekély volt az esély a sikerre, ő készen állt arra, hogy mindent kockára tegyen. Mivel a legtöbbször valóban szerencséje volt, egyre jobban bízott a „csillagában”. Amikor arra figyelmeztették, hogy lehetetlen célokra törekszik, így válaszolt: „A »lehetetlen« szó csak a gyávák réme és a nyúlszívűek mentsége!”

1815. február 26-án Napóleon mintegy ezer embert elhelyezett a L’Inconstant nevű kétárbocos és néhány kisebb hajó fedélzetén. Valamivel kevesebb mint kétmillió frank volt nála, körülbelül annyi, amennyivel érkezésekor rendelkezett. Sikerült észrevétlenül elhajózniuk több brit és francia hajó közelében, és március 1-én kikötöttek Antibes és Cannes között, a Juan-öbölben. A császár úgy döntött, elkerülik Provence tartományt, ahol oly ellenségesen fogadták az előző évben, és Grenoble felé indulnak útnak. Több kiáltványt fogalmazott meg a hadsereg számára, melyekből a leghíresebbé vált mondat így hangzott: „A Sas a nemzeti színekkel toronyról toronyra száll, egészen a Notre-Dame tornyaiig!”

Amint az köztudott, az ellene küldött hadseregek csatlakoztak hozzá, és március 20-án diadalmenetben bevonulhatott Párizsba. A bonapartista legendák szerint ezzel a francia nép kívánságát teljesítette, amely rajongva várta visszatérését. A franciák többségének a magatartása azonban inkább az óvatosságról árulkodott, mint lelkesedésről. A helyreállított császárság áprilisban közzétett, új alkotmányáról rendezett népszavazáson csak a szavazásra jogosultak 23,5 %-a vett részt. A májusban megrendezett választásokról a részvételre jogosultak közel 70 %-a távol maradt, s a megválasztottak öthatoda nem bonapartista volt, hanem a császári hatalmat korlátozni kívánó liberális. A helyhatósági választásokon pedig a királyi kormányzat által korábban kinevezett polgármesterek 80 %-át újraválasztották. 

Napóleon visszatérése nem járt vérontással, de ettől még nem volt más, mint a társadalom részvétele nélkül, a hadsereg támogatásával végrehajtott államcsíny, egyetlen ember hatalmi játszmája. Bár mindenhol akadt egy hangos bonapartista kisebbség, s egykori katonái lelkesen fogadták a császárt, a társadalom többségének véleményét az a polgármester fejezte ki legőszintébben, aki Cannes közelében e szavakkal fogadta Napóleont: „Már kezdtünk boldogan és nyugodtan élni, s maga most megint mindent összezavar!”

A bécsi kongresszuson tárgyaló nagyhatalmak pedig kimondták, hogy „Napoléon Buonaparte kívül helyezte magát a polgári és társadalmi kapcsolatokon, és átadta magát a nyilvános megtorlásnak, mint a világ nyugalmának megzavarója és ellensége.” Napóleon tehát visszatérésével megszilárdította a bécsi kongresszus egységét. Semmi esélye sem volt arra, hogy az ellene összefogó nagyhatalmi koalícióval szemben meg tudja őrizni egyszer már elveszített hatalmát. Csak egy újabb, rövid háborút sikerült kirobbantania. A Waterloonál befejeződött harcoknak pedig 23 700 halálos áldozata volt.