Napóleon megszökik Elba szigetéről

Szerző: Tarján M. Tamás

„1. cikkely: őfelsége Napóleon császár a maga, örökösei, leszármazottai és családja minden tagja nevében, Franciaország, az itáliai királyság és más országok tekintetében lemond az uralkodás jogáról.
2. cikkely: őfelségeik, Bonaparte Napóleon császár és Mária Lujza császárné megőrzik uralkodói címüket és minőségüket, és életük végéig élvezik azt…”
(Részlet az 1814. április 11-i fontainebleau-i szerződésből)

1815. február 26-án szökött meg Elba szigetéről Bonaparte Napóleon francia császár, akit a hatodik koalíció hatalmai a fontainebleau-i szerződés aláírása után kényszerítettek száműzetésbe.

Miután az 1812. évi oroszországi hadjárat megsemmisítő vereséget hozott Napóleon számára, a korábban egész Európát meghódító császár szerencsecsillaga meredeken zuhanni kezdett. Az egykor alávetett és szövetségesi sorba kényszerített államokból szerveződő hatodik koalíció 1813 őszén, a lipcsei „népek csatájában” döntő csapást mért a géniuszra, akinek hamarosan már Franciaország területén kellett helyt állnia a keletről érkező orosz-porosz-osztrák és a dél felől előrenyomuló brit erőkkel szemben. Napóleonnak természetesen esélye sem maradt a többszörös túlerő feltartóztatására, ezért Ney marsall és a vezérkar nagy része 1814. április 4-én lemondásra kényszerítette a császárt. Bonaparte hajlandó volt feladni trónját annak reményében, hogy második házasságából származó fiát teheti meg örökösének, a koalíciós hatalmak azonban nem támogatták elképzelését, így az április 11-i, fontainebleau-i szerződésben már semmilyen követelést nem tudott érvényesíteni.

A fent említett dokumentum tehát nem csak Napóleont, hanem örököseit és rokonait is megfosztotta Franciaország trónjától, Bonaparte azonban megtarthatta a császári titulust, és a szövetséges hatalmak – 2 millió márka évjáradékkal – Elba szigetére küldték őt „uralkodni.” A bukott géniusz színleg lemondott arról, hogy valaha is beavatkozzon egykori birodalma belügyeibe és zárkózott életet élt Elbán, ahol rövid országlása alatt komoly összegeket fektetett az ottani vasbányák fejlesztésébe, illetve sokat tett a mezőgazdaság modernizációjáért. A valóságban ugyanakkor Napóleon egy pillanatra sem tévesztette szem elől az európai politikai folyamatokat, és bár a Földközi-tenger nyugati medencéjében jelentős brit hajóhad állomásozott, a császár módot talált arra, hogy február 26-án elszökhessen Elbáról. Bonaparte és alig 1000 fős „hadserege” kalandregénybe illő módon cselezte ki az angol flottát, és március 1-jén sikeresen partra szállt a Cannes közelében található Juan-öbölben.

A következő hónapok eseményei bizonyára ismeretesek az olvasó előtt: Napóleon maroknyi seregével Grenoble felé vette az irányt, az elfogására küldött 5. ezredet és a francia hadsereg nagy részét pedig útközben a maga hűségére térítette. Bonaparte húsz napon belül már ismét Franciaország császárának tekinthette magát, XVIII. Lajos (ur. 1815-1824) elmenekült a Tuileriákból, a géniusz tehát kardcsapás nélkül foglalta vissza egykori fővárosát. Napóleon uralma azonban pünkösdi királyságnak – pontosabban: császárságnak – bizonyult, ugyanis a Bécsben összegyűlt szövetséges uralkodók egy pillanatra sem törődtek bele abba, hogy a hódító visszaszerezze birodalmát.

A nagyhatalmi konferencia résztvevői Bonapartét törvényen kívül helyezték, és megalakították a hetedik koalíciót, melynek túlereje 1815 nyarán, Waterloo mellett döntő vereséget mért a francia hadakra. Napóleon száz nap után ismét megbukott, ezután pedig ellenfelei már „biztosra mentek”: az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték Bonapartét, ahol 1821-ben bekövetkező haláláig brit őrizet alatt élt.