Eötvös József születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Hiszem, hogy az emberi nem oly haladásra képes, melyről még fogalmunk sincs, és a jólétnek és szellemi hatalomnak oly fokára emelkedhetik, mely legvérmesebb reményeinket is felülmúlja. Csakhogy az emberek nagy része jelenleg még nem emelkedett intelligens lénnyé és mielőtt társadalmi és politicus helyzetünkben a nagy haladást remélhetjük, nagy haladást kell tennünk a civilisatióban. Ennek emelése a fő dolog. A többi játék.”

(Eötvös József)

1813. szeptember 3-án született báró Eötvös József, Magyarország első vallás- és közoktatásügyi minisztere, aki a Batthyány-kormányban és a kiegyezési folyamat során megalakuló Andrássy Gyula-féle kabinetben is szerepet vállalt. Nevét az utókor elsősorban az 1868. évi népiskolai törvény (1868/XXXVIII. tc.) és a „nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” megalkotott 1868/XLIV. tc. kapcsán őrizte meg, de Eötvös a centralisták reformkori vezéreként, politikai filozófusként és szépíróként is kiemelkedő alakja volt a 19. századi magyar szellemi életnek.

Egy ígéretes hivatalnoki és szépírói pálya kezdetén

Eötvös József Budán, egy hagyományosan udvarhű arisztokrata família gyermekeként látta meg a napvilágot. A bárói címet dédapja, a hétéves háborúban (1756–63) tábornoki rangban szolgáló Miklós szerezte, az édesapa, Ignác – aki teljhatalmú királyi biztosként döntő szerepet játszott az 1831. évi kolerafelkelés leverésében – pedig karrierje során egészen az alkancellári pozícióig jutott. A kultuszminiszter több életrajzírója is kiemelte, hogy a 19. század első évtizedeiben – a Habsburg uralkodóház iránti feltétlen lojalitása miatt – az Eötvös család rendkívül népszerűtlen volt az ország közvéleménye előtt, a konzervatív, „nemzetietlen” famíliáról alkotott hagyományos – sztereotip – képnek azonban ellentmond az a tény, hogy Eötvös Ignác a magyar jakobinus mozgalom egyik – 1795 után börtönbüntetésre ítélt – résztvevőjét, Pruzsinszky Józsefet választotta nevelőnek gyermeke mellé. Eötvös József tehát már a szülői házban megismerkedhetett korának uralkodó eszméivel, amely tudás később egész politikai pályafutását meghatározta.

A fiatalember alsóbb iskoláit Budán végezte el, majd 1826-tól a pesti egyetem – a korban valamennyi hallgató számára kötelező „előképzést” nyújtó – bölcsészeti fakultásán, később pedig a jogi karon tanult tovább. Eötvös irodalmi érdeklődése már ebben az időszakban megmutatkozott: jó barátjával – és későbbi politikai „harcostársával” –, Szalay Lászlóval látogatást tett az idős Kazinczy Ferencnél, és mestereként tekintett Kölcsey Ferencre, aki az 1832-es pozsonyi diétán barátsággal fogadta őt. A későbbi kultuszminiszter – családja rangjának és édesapja előkelő állásának köszönhetően – korán bekerült a reformkori közélet forgatagába, és ígéretes hivatalnoki pálya elé nézett.

Eötvös 1834-ben aljegyzői tisztséget nyert Fejér vármegyében, majd a Magyar Udvari Kancelláriára került – fogalmazóként –, 1837-ben pedig az eperjesi királyi tábla közbírójává nevezték ki. Időközben – 1836–37 során – a fiatalember körutazást tett Nyugat-Európában, és hazatérése után hozzákezdett első regényéhez, A karthauzihoz (1841), mely jelentős sikert aratott a művelt közönség előtt. Korábban, az 1830-as években Eötvös egy vígjátékot – A házasulók (1833) – és egy szomorújátékot – Boszú (1834) – is megjelentetett – utóbbit a debreceni színház műsorára is tűzte –, ennek köszönhetően a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd tiszteletbeli tagjai közé választotta, és a Kisfaludy Társaság soraiba is felvették.

A centralisták élén

Az évtized végén már kiváló szépíróként számon tartott báró az 1839–40-es országgyűlésen kapcsolódott be a politikai küzdelmekbe: a főrendi házban foglalt helyet, de elvbarátait az ellenzéki oldalon találta meg. Eötvös Széchenyi István és Kossuth Lajos vitájában – 1841-ben megjelent, Kelet népe és Pesti Hírlap című röpiratával – az utóbbi államférfi mellé állt, saját nézetrendszere azonban az általa támogatott politikus – radikálisabb – felfogásától is markánsan különbözött. Az ifjú arisztokrata az államügyeket is „doktriner” módon, tudományos-filozofikus szemlélettől vezetve vizsgálta. Mivel – az 1789 utáni franciaországi események tükrében – egy esetleges forradalomban halálos veszélyt látott a nemzetre nézve, ezért – külföldi olvasmányaira alapozva programját – a polgárosodást és a liberális alkotmányos berendezkedés kifejlődését elősegítő reformok bevezetését sürgette.

Ennek okán Eötvös és a körülötte tömörülő értelmiségi kör – pl. Szalay László, Kemény Zsigmond és Trefort Ágoston – céljai között kiemelt helyen szerepelt a népoktatás fejlesztése és az igazságszolgáltatás átalakítása, legfőbb jelszavuk azonban a központosítás volt, aminek keretében az „új Magyarországon” a megyék súlyát is csökkenteni kívánták a majdani felelős kormánnyal szemben. A nézeteik alapján „centralistáknak” titulált politikusok emiatt sok szempontból „két tűz közé kerültek”, és kisebbségbe szorultak, hiszen nem csupán a – Bécs által fenntartani kívánt – rendi intézményrendszert támadták, hanem azt a vármegyét is, melyet a közvélemény többsége a magyar alkotmányosság és az „ősi szabadság” – a nemzeti ellenállás – védőbástyájának tekintett.

Eötvös József és elvbarátai – miután Landerer Lajos kiprovokálta a korábbi főszerkesztő, Kossuth Lajos távozását – 1844-től a Pesti Hírlap hasábjain hirdethették programjukat, de a centralisták nézetei a báró regényeiben is megjelentek: A falu jegyzője (1845) és a Magyarország 1514-ben (1847) című művek a magyar nemességgel szemben is éles kritikát fogalmaztak meg. A politikus „doktriner” attitűdjét jól mutatja, hogy az 1847-ben megnyitott – utolsó – rendi országgyűléstől sokáig azért maradt távol, mert a felelős kormány követelése az ellenzék részéről nem került napirendre. Eötvös végül elutazott Pozsonyba, és elismertségét jól mutatja, hogy a Batthyány Lajos által megalakított „ministeriumban” a vallás- és közoktatásügyi tárcát kínálták fel számára.

Eötvös első minisztersége és a „remeteévek”

Első kultuszminisztersége idején a bárót fáradhatatlan munkabírás jellemezte: szűk fél év alatt megreformálta az egyetemek működését – bevezette az oktatás és tanulás szabadságát –, és kidolgozta a – bevett – felekezetek egyenlőségét megállapító 1848/XX. tc.-t. Eötvös 1848 nyarára az első magyar népoktatási törvénytervezetet is megalkotta, a tannyelvi szabályozás körül kialakuló viták – a miniszter nemzetiségeknek kedvező javaslatát az előkészítő bizottság szigorítani kívánta – és a felgyorsuló események azonban nem hagytak időt a jogszabály becikkelyezésére. Miután Bécs és a magyar kormány kiéleződő konfliktusa 1848 szeptemberében már fegyveres összecsapással fenyegetett, a Batthyány-kabinet benyújtotta lemondását. Lamberg altábornagy pesti meglincselése után, a szabadságharc kezdetét jelentő pákozdi csata előestéjén Eötvös az országból is távozott, és a következő esztendőket német földön – főleg Münchenben – töltötte.

A báró már a neoabszolutizmus idején hazatért, energiáját azonban kizárólag művelődésszervező, szépírói és tudományos munkásságára fordította. 1854-re befejezte kétkötetes művét a 19. század uralkodó eszméiről, melyben már kritikusabban szemlélte korának polgári társadalmát és politikai ideológiáit, de változatlanul liberális álláspontot képviselt. Eötvös a Bach-korszak idején újjászervezte a Kisfaludy Társaságot, és 1855-től az Akadémia másodelnöke, 1866-ban pedig a tudós társaság első embere lett. A korábbi kultuszminiszter 1861-ben tért vissza a politikába. Az országgyűlésen, majd a provizórium évei alatt Deák Ferencet támogatta, és 1867 januárjában részt vett azon a bécsi tanácskozáson, mely a kiegyezést készítette elő. A február 17-én megalakított Andrássy-kabinetben Eötvös ismét megkapta a kultuszminiszteri tárcát, melynek élén a következő esztendőkben lázas sietséggel kezdte meg a szükségesnek látott reformok kidolgozását.

A népművelés szolgálatában

Eötvös – az uralkodó eszmékről írt művének és A nemzetiségi kérdés (1865) című munkájának szellemében – a vallás- és oktatásügy kérdéseit a lehető legnagyobb mértékű szabadság biztosításával igyekezett rendezni. 1868-ban kiadott népoktatási törvényében – mely az elemi és polgári iskolák, illetve a tanítóképző intézmények működésének részletes szabályozásával lerakta a modern hazai iskolarendszer alapjait – az egyes felekezetek és nemzetiségek oktatásban élvezett jogait azon alapelv alapján határozta meg, hogy az egyenlőség lehető legtökéletesebb biztosítása mellett az állam és a magyar etnikum elsőbbséget élvezzen. Az 1868/XLIV. tc.-ként becikkelyezett nemzetiségi törvény – Európa első ilyen tárgyú, gyakorlatban is érvényesülő jogszabálya – ugyanezt a felfogást tükrözte. Eötvös ugyanakkor nem csupán „nemzeti” szempontból tekintette szükségesnek a közoktatás fejlesztését, hanem a polgárosodás folyamatában is fontos mozgatórugóként tekintett rá, ezért minisztersége alatt szakfolyóiratot indított – Néptanítók Lapja címmel –, és az iskolák felszereltségéről is igyekezett gondoskodni.

Annak ellenére, hogy a báró munkásságát a politikai pártok később nézetkülönbség nélkül elismerték, és személye köré valóságos kultusz épült, életében a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén számos támadás érte őt. A közvélemény döntő többsége túlzottnak tartotta a nemzetiségeknek adott – oktatás- és művelődésbeli – kedvezményeket, és a felekezeti kérdés rendezésével kapcsolatos politikáját is sokan kritizálták. Eötvös az egyházaknak biztosított autonómia révén kívánta elejét venni azoknak a konfliktusoknak, melyek a korabeli Európában – pl. Franciaországban és Németországban – megterhelték az állam és a felekezetek viszonyát, beavatkozása azonban az 1867-ben emancipált zsidóság megoszlását eredményezte, és súlyos vitákhoz vezetett a katolikus egyházzal, mely – szervezeti hierarchiája és nemzetek feletti jellege miatt – nem tagozódhatott be ebbe a modellbe. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium növekvő anyagi igényei miatt is sok kritika érte a bárót, akinek egészségét megviselték az állandó küzdelmek.

Eötvös az 1871. évi költségvetésről szóló vita idején – 1870 őszén – súlyosan megbetegedett, és Karlsbadba utazott kipihenni fáradalmait, teljesen azonban már sohasem épült fel. A miniszer – aki élete utolsó hónapjaiban a kisdedóvók és a középiskolák működésének egységes rendjét igyekezett kidolgozni – 1871. február 2-án hunyt el; nagyszabású tervei csak hosszú évek múltán valósulhattak meg. Eötvös József halála az egész országot gyászba borította: személyében az utókor a magyar történelem legkiválóbb oktatáspolitikusát tisztelte, akinek nevét a fővárosi egyetem legpatinásabb szakkollégiuma – a miniszter fia, Eötvös Loránd fizikus által 1895-ben alapított Eötvös Collegium –, több kitüntetés – pl. az Eötvös-koszorú (1993) és az Eötvös-díj (1999) –, valamint számos iskola mindmáig büszkén viseli.