Napóleon pürrhoszi győzelme Borogyinónál

Szerző: Tarján M. Tamás

Az uralkodó – a történelem rabja. A történelem, vagyis az emberiség tudattalan, közös, társas élete az uralkodók életének minden pillanatát a maga érdekében használja fel, mint céljainak egyik eszközét.”
(Lev Tolsztoj: Háború és béke)

1812. szeptember 7-én ütközött meg Bonaparte Napóleon császár serege, a legendás Grande Armée Kutuzov orosz tábornok hadaival Borogyinó mellett, ahol a francia katonai géniusz ugyan diadalmaskodni tudott, ám sikere – a hadjárat végeredményének fényében – végül pürrhoszi győzelemnek bizonyult.

Az 1807. évi tilsiti béke megkötésével Napóleon hatalma csúcsára jutott: a kontinentális Európában egészen a Kárpátok hegykoszorújáig és a Nyemen folyóig francia befolyás érvényesült, miközben a császárság egyetlen ellenfele – az ötödik koalíciós háború néhány hónapos időszakát leszámítva – Anglia maradt. A szigetország térdre kényszerítése ugyanakkor már kemény diónak bizonyult Bonaparte számára, hiszen Franciaország flottája alulmaradt a brit tengeri erőkkel szemben, sőt, 1808-tól az angol szárazföldi csapatok már az Ibériai-félszigeten is eredményesen küzdöttek a császáriak ellen. Napóleon a győzelmet a brit kereskedelem tönkretételével igyekezett kicsikarni, és ennek érdekében a kontinens egész partvonalán blokádot létesített, melyhez néhány évig még I. Sándor cár (ur. 1801–1825) Oroszországa is csatlakozott.

A francia géniusznak hamarosan így is csalódnia kellett számításaiban, ugyanis a splendid isolationbe – azaz „fényes elszigeteltségbe” – burkolózó Anglia gazdasága Európa elzárkózása után sem zuhant recesszióba, ellenben a kontinens országainak mind több nehézséggel és áruhiánnyal kellett szembenéznie. A blokád legnagyobb vesztese Oroszország volt, ezért a cár 1810-ben bejelentette a zárlat megszüntetését, amivel természetesen csorbította Napóleon tekintélyét. A stabilitás megőrzésére a francia császár egyetlen lehetősége a háború maradt, melyet kétéves felkészülés után, 1812 nyarán indított meg I. Sándor ellen.

A többek között francia, német, spanyol, olasz és lengyel katonákból toborzott – körülbelül 6-800 ezer fős – Grande Armée 1812. június 12-én lépte át az Oroszország határát jelképező Nyemen folyót. Napóleon – korábbi hadjárataihoz hasonlóan – gyors győzelemre törekedett Barclay de Tolly cári fővezér ellenében, ám a súlyos hátrányban lévő orosz erők nem vállalták az összecsapást Vilnius közelében, hanem inkább a hátrálást választották. I. Sándor vezérkara egyedül a felégetett föld taktikájától remélhetett győzelmet, így a nyári hónapok során Barclay de Tolly csapatai visszavonultak az Orosz Birodalom szívébe, ahol Napóleonnak egyre komolyabb problémát okozott a Grande Armée utánpótlási vonalainak fenntartása. A kezdetben dicsőségesnek tűnő hadjáratról árnyaltabb képet ad, hogy a felvonulás során francia oldalról több mint százezren dezertáltak, igaz, ezzel egy időben az állandó hátrálás a szentpétervári udvar türelmét is erősen próbára tette.

1812 augusztusában I. Sándor cár Barclay de Tolly helyett a harciasabbnak tűnő Kutuzov tábornokot nevezte ki főparancsnoknak, aki Szmolenszknél ütközetet is vállalt a Grande Armée ellen, ám veresége után kénytelen volt visszatérni elődje taktikájához. A később hőssé avatott hadvezér Moszkvától alig több mint 100 kilométerre, Borogyino falu mellett szánta rá magát egy újabb összecsapásra, melyet orosz részről több napos felkészülés – elsősorban megfelelő védművek kialakítása – előzött meg.

Napóleon a tömeges dezertálások és a Grande Armée kettéosztása miatt körülbelül 135 000 fős sereggel érkezett meg Borogyino alá, ahol szeptember elején Kutuzov összesen mintegy 150 000 katonát tudott összpontosítani. A létszámbeli hátrány mellett az is rontotta a franciák esélyeit, hogy a császár a csata idején éppen lázas betegségben szenvedett; sokan ezzel magyarázzák azt, hogy a Bonapartétól megszokott bonyolult manőverek helyett a Grande Armée csupán egy „egyszerű” frontális támadással indította az ütközetet, aminek következtében a szeptember 7-i összecsapás a napóleoni háborúk legvéresebb csatájaként vonult be a történelembe.

A heves küzdelem Borogyinónál a reggeli óráktól egészen az est leszálltáig elhúzódott, ám ekkor Kutuzov úgy döntött, hogy a sötétséget kihasználva visszavonul megmaradt seregével. Az öldöklő harcban az oroszok körülbelül 45 000, míg a franciák 35 000 katonát vesztettek, Napóleon tábornokai és tisztjei közül azonban jóval többen estek el a borogyinói csatamezőn, ráadásul a császár ilyen hatalmas véráldozat árán sem tudott megsemmisítő csapást mérni ellenfelére.

Kutuzov természetesen utóbb Moszkvát is kénytelen volt feladni, ám az egykori cári székhely birtokba vétele korántsem számított fényes sikernek a Grande Armée számára. Napóleon úgy vélte, a város elfoglalása megadásra kényszeríti majd I. Sándort, ám több héten át hiába várta a cár békedelegációjának érkezését. A franciák tehetetlenül, mind kevesebb élelemmel tűrték az egyre zordabbá váló oroszországi időjárást, a nagy moszkvai tűzvész után pedig a helyzetük egyenesen kilátástalanná vált. Miután Oudinot marsall még a nyáron vereséget szenvedett a szentpétervári utat védelmező orosz hadaktól, Napóleonnak nem maradt reális esélye egy kedvező békeszerződés kierőszakolására, így október 19-én a Grande Armée maradéka megkezdte a visszavonulást.

Jóllehet, Napóleon Malojaroszlavec mellett ismét megverte Kutuzovot, utóbb ez a diadal is pürrhoszi győzelemnek bizonyult, hiszen a felperzselt orosz vidéken a hideg, az éhínség és a cári erők állandó zaklatása miatt Napóleon serege teljesen szétforgácsolódott, ez a borzasztó veszteség pedig az egész birodalom sorsát megpecsételte. A Grande Armée vállalkozása tehát francia szempontból katasztrofálisan zárult, Oroszországban azonban a diadalmas honvédő háború utóbb a történelem legfényesebb lapjaira került: Kutuzovék hősies küzdelmét később Mihail Lermontov Borogyino című verse, Tolsztoj Háború és békéje, valamint Csajkovszkij híres nyitánya, az 1812 valóságos mítosszá emelte, mely a második világháború alatt rengeteg lelkierőt kölcsönzött az orosz nép számára a hitleri Németország ellen vívott újabb honvédő háborúban.