A Grande Armée megindul Oroszországba

Szerző: Hahner Péter

1812. június 12-én Bonaparte Napóleon három hadtestre osztotta az Oroszország ellen készülődő gigantikus Grande Armée-t Kelet-Poroszország területén. Ezen hadmozdulattal lényegében megkezdődött a keleti birodalom elleni hadjárat, mely Franciaország totális vereségével végződött, és sorsdöntően befolyásolta a napóleoni háborúk kimenetelét.

Alig két évvel azután, hogy az 1807-es tilsiti békeszerződéssel a I. Sándor orosz cár és I. Napóleon császár baráti gesztusok közepette felosztotta Európát, mindkét fél elégedetlenségének adott hangot.

Napóleon nem támogatta I. Sándort az Oszmán Birodalom ellen, a cár pedig passzív maradt az 1809-es francia-osztrák háború idején. Sándort sértette Oldenburg elfoglalása, melynek hercege a rokona volt, nem örült a Varsói Hercegség 1809-es területi gyarapodásának sem, majd megtagadta Napóleontól húga kezét. A legnagyobb gondot az okozta, hogy Oroszországnak csatlakoznia kellett a Nagy-Britannia elleni kontinentális zárlathoz, melynek következtében az arany kiáramlott az országból, az állami bevételek pedig riasztóan csökkentek, Ezért az orosz hatóságok 1809-től elkezdtek szemet hunyni a kontinentális zárlat megsértése felett. Egy cári ukáz a francia behozatal csökkentésével próbálta kiegyenlíteni a kereskedelmi mérleget, amin Napóleon annyira felháborodott, hogy amikor az orosz kormány kölcsönt akart felvenni Franciaországtól, megakadályozta ezt.

1811-ben már mindkét fél szövetségeseket keresett. A cár összevonta seregeit a Varsói Hercegség határán. Napóleon nyilvánosan felelősségre vonta az orosz nagykövetet kormánya politikája miatt, s 1812 februárjában felszólította a cárt a kontinentális blokád tiszteletben tartására. Április elején Sándor cár ultimátumban követelte Poroszország kiürítését és a francia seregek visszavonását az Elbán túlra.

Napóleon jó ideig csak arra törekedett, hogy a cárt rávegye a kontinentális zárlat tiszteletben tartására. A tervezett háborút gyakran csak „második lengyelországi háborúnak” nevezte, Moszkvát alig emlegette. Mintha sokáig bízott volna abban, hogy nem kell bevonulnia Oroszországba, talán sikerül a cárt háború nélkül is megfélemlítenie, ha elég nagy sereget gyűjt össze az orosz határ közelében. Soha nem látott méretű hadsereget, 678 000 katonát mozgósított, akik közül 455 000 fő lépte át végül az orosz határt – bár az első hullámban, június 22-től valószínűleg csak e létszám háromnegyede. Viszont mintegy 50 000 civil alkalmazott is velük tartott. A „Nagy Ármádia” egyötödét a lengyelek tették ki, akik még mindig abban bíztak, hogy Napóleon helyreállítja a régi Lengyelországot. Nehéz megmondani, hány százaléka volt francia ennek a hadseregnek, hiszen ekkor már Franciaországhoz csatolták Belgiumot, Hollandiát, Piemontét, Genovát, a Rajna nyugati partját, Itália és Svájc egy részét is. Vagyis az innen érkezettek jogilag franciának számítottak. Sok svájci, osztrák, porosz, nápolyi harcolt a franciák oldalán, de akadt köztük spanyol és portugál is.

Napóleon 1812. május 9-én indult útnak Párizs környékéről. A német szövetségeseivel rendezett drezdai találkozó után, június 24-én, hajnali öt órakor kelt át a Nyemen-folyón, s hatolt be orosz területre. Abban reménykedett, hogy egy gyors hadmozdulattal már Vilna (ma: Vilnius) közelében legyőzheti az orosz sereget és engedményekre kényszerítheti a cárt. Az oroszok azonban újra meg újra kitértek az útjából, mivel jóval kisebb létszámú seregeket tudtak volna szembeállítani vele (az első hullámban mintegy 98 000 főt). A gyors visszavonulás miatt Napóleon nem alkalmazhatta kedvenc módszerét, az ellenség bekerítését, s váratlan oldalról való megtámadását. Vilna után Vityebszknél próbálta harcra kényszeríteni ellenfeleit, de csak kisebb seregrészekkel sikerült összecsapnia. Öt hét alatt 500 kilométert tettek meg, rendkívüli hőségben, s a takarmányhiány miatt a lovak tömegesen pusztultak.

A hadsereg tulajdonképpen a saját létszáma miatt omlott össze. Napóleon legtöbb hadjárata során kisebb hadseregekkel, a gazdag városokkal és jó utakkal rendelkező, apróbb itáliai és német fejedelemségek területén harcolt, ahol nem voltak ellátási gondjai. Most azonban hatalmas, szinte kezelhetetlen méretű hadsereget juttatott el olyan területre, ahol azt nem lehetett élelemmel ellátni. Csak szűk fronton tudtak előrenyomulni, s akik az élen haladtak, felélték a terület erőforrásait, megfertőzték a vizet. A fáradt, éhező katona pedig fegyelmezetlenné válik, különösen, ha a dizentéria is gyötörni kezdi.

Szmolenszknél csak kisebb ütközetre került sor augusztus 17-én, majd az oroszok felgyújtották a várost, és visszavonultak. Augusztus 29-én a tapasztalt, hatvanhét éves Mihail Illarionovics Kutuzov vette át a cári hadseregek főparancsnokságát. Tudta, hogy csak azzal pusztíthatja el az ellenséget, ha minél mélyebben becsalja Oroszország területére. Moszkvát, az ősi fővárost viszont mégsem adhatta fel harc nélkül, ezért került sor szeptember 7-én a stratégiailag céltalan, politikailag viszont nélkülözhetetlen borogyinói ütközetre. Mindkét hadsereg létszáma valamivel 130 000 alatti volt, s a csatát mindkét fél győzelemnek tekintette: Kutuzov kivéreztette az ellenséget és rendezetten vonult el, Napóleon előtt pedig megnyílt az út a főváros felé.

Szeptember 14-én vonult be Moszkvába. A várost kiürítették, csak legszegényebb lakói maradtak otthon. Fjodor Vasziljevics Rosztopcsin orosz főkormányzó parancsára már a bevonulás másnapján tüzek lobbantak fel, s Napóleonnak megérkezése után két nappal máris menekülnie kellett a Kremlből. Még mindig azzal áltatta magát, hogy képes lesz békekötésre és új szerződés aláírására bírni a cárt. Három kísérletet tett, hogy felvegye vele a kapcsolatot, s így írt neki az égő Moszkvából: „Háborút viselek felséged ellen, de semmi ellenséges érzés nincs bennem felséged iránt!” Vajon mit tett volna, ha még ellenséges érzéseket is táplál? Hogy katonái előtt jelezze nyugalmát, Moszkvában készítette el a párizsi Comédie-Française színház működési szabályzatát, mintha ez lett volna a legsürgősebb feladata.

Október 19-én vonult ki Moszkvából mintegy 100 000 katonával. Kutuzov néhány ütközettel rákényszerítette a megszállókat, hogy ugyanazon a kirabolt, felégetett útvonalon vonuljanak vissza, amelyen behatoltak Oroszországba. Újra végig kellett vonulniuk a hullákkal borított borogyinói csatatéren, Szmolenszk városát pedig már annyira kifosztották, hogy Napóleon is belátta, nem telelhet itt. Ráadásul megtudta, hogy távollétében egy államcsíny-kísérlettel kis híján megdöntötték a császárságot.

Ezután minél gyorsabban haza akart jutni. A Berezina-folyónál november végén kis híján bekerítették egész hadseregével, de a jeges vízben dolgozó hidászainak köszönhetően a katonák többsége átkelhetett a folyón. Több ezer civil, kísérő és sebesült maradt a túlsó parton. A korán beköszöntő fagy pedig teljessé tette a „Nagy Ármádia” pusztulását. Vilnában már nyílt harc folyt a menekülők körében az élelemért és szállásért. Napóleon ezzel már nem foglalkozott, december 5-én otthagyta a hadsereget, s kísérői kis csapatával lóhalálában 18-án meg is érkezett Párizsba.

A mai történészek szerint abból a mintegy 600–610 000 szövetséges katonából, akik különböző időpontokban átkeltek az orosz határon 430 000 fő nem tért vissza, de ebből 150 –

190 000 fő orosz fogságba került, s egy részük később hazatérhetett. A „Nagy Ármádia” halottainak száma 180 000 és 220 000 között lehetett, a fele harcban esett el, a másik felével végzett a hideg, a betegség és az éhség. Az orosz veszteségeket 300 000-re becsülik – pontos adatok azonban nincsenek.

Talleyrand-nak, Napóleon egykori külügyminiszterének igaza volt: a császár számára az oroszországi hadjárat volt „a vég kezdete”.