Porosz-francia béke Tilsitben

Szerző: Tarján M. Tamás

1807. július 9-én kötött békét Tilsitben a Francia Császárság és Poroszország, lezárva ezzel a megegyezéssel az 1806 óta vívott negyedik koalíciós háborút. A rövid fegyveres konfliktus során totális vereséget szenvedő porosz állam mérete ezután mintegy felére csökkent, a Nyemen folyóig terjedő német területek sorsa pedig Napóleon kezébe került.

Bonaparte a harmadik koalíciós háború során aratott győzelmeivel I. Ferenc osztrák császárt (ur. 1792-1835) a Rajnai Szövetség – mint francia–német ütközőállam – elfogadására, és a német-római császári cím feladására kényszerítette. Ezek a fejlemények aztán arra sarkallták III. Frigyes Vilmos porosz királyt (ur. 1797-1840), hogy 1806 augusztusában hadat üzenjen Napóleonnak, aki egy gyors hadjáratban gyakorlatilag megsemmisítette Poroszországot: a francia sereg már októberben mozgósított, és e hónap 16. napján Jéna-Auerstadt mellett döntő vereséget mért ellenfelére. Ezzel a porosz erők nimbusza végleg szertefoszlott, Bonaparte pedig hamarosan bevonult Berlinbe. Ahogy Heine, a nagy német költő fogalmazott: „Napóleon ráfújt Poroszországra – és Poroszország nem volt.”

A háború azonban ezzel még nem ért véget, ugyanis III. Frigyes Vilmos oldalán I. Sándor orosz cár (ur. 1801-1825) is belépett a negyedik koalíciós háborúba, és 1806 végén felvonult Kelet-Poroszországban. Bonaparte a téli hónapok alatt sikeresen felfrissítette győztes hadait, és 1807 februárjában Eylau mellett megverte Benningsen tábornok közel azonos nagyságú erőit is. A franciák ezután akadály nélkül törtek előre az 1795-ben felosztott Lengyelország területére, így aztán az orosz fővezérnek később újabb csatát kellett vállalnia, de június 14-én Friedland mellett sem járt több szerencsével. Benningsen második vereségét követően I. Sándor békét kért Napóleontól, és a tárgyaló felek az orosz-porosz határfolyó, a Nyemen partján álló Tilsit – ma Szovjetszk – városában ültek össze.

A háborúnak megfelelően Tilsitben két békeszerződés is született, melyek közül az elsőt július 7-én az oroszok és a franciák kötötték meg, két nappal később pedig a másik vesztes fél, Poroszország sorsa dőlt el a tárgyalóasztalnál. Ami a cárral kötött egyezséget illeti, Napóleon – azaz fő diplomatája, Talleyrand – igyekezett a katonai győzelmet úgy kamatoztatni, hogy az oroszokat inkább a maga oldalára állítsa, mintsem a koalíciós erőkkel való együttműködésre sarkallja. A császár és a cár a Nyemen folyó vízén – egy bárkában – tárgyalta meg a béke pontjait; a megbeszélés során Bonaparte hozzájárult a cár Oszmán Birodalom elleni hódító terveihez, cserében pedig Oroszország csatlakozását kérte a Nagy-Britannia megbénítására irányuló kontinentális blokádhoz. Napóleon abba is beleegyezett, hogy a Rajnai Szövetségben belül Sándor rokonai megtarthassák fejedelemségeiket – például Oldenburgot –, és ezért cserében megkapta azokat a területeket – Cattaro városát és a Ión-szigeteket – melyek az 1797-es tengeri hadjáratban kerültek még orosz kézre.

Ezzel szemben a francia császár a július 9-i egyezményben Frigyes Vilmossal már korántsem volt ennyire nagylelkű, bár Talleyrand próbálta őt egy hasonlóan mérsékelt békére rábeszélni – sokan úgy vélik, a politikus és az uralkodó viszonya ekkor indult romlásnak. A szerződés végül Napóleon elgondolásait tükrözte, és ennek megfelelően megalázó feltételeket diktált Poroszország számára: először is, területét mintegy felére csökkentette azáltal, hogy a lengyel felosztás során megszerzett részekből létrehozta a Varsói Nagyhercegséget, Danzigból önálló köztársaságot csinált, az Elbától nyugatra található területeket pedig egy új királysághoz, Vesztfáliához csatolta, melyet öccsének, Jerome-nak adományozott. Ugyanakkor jelentős területekkel gyarapodott Poroszország rovására a szász választófejedelem országa is, aki a háborút a koalíció oldalán vívta végig. A szétszabdalt királyságnak emellett 100 millió frank hadisarcot kellett fizetnie, miközben hadseregének maximális létszámát 42 000 főre korlátozták, vagyis Napóleon a tilsiti békével gyakorlatilag kikapcsolta az európai hatalmi erőtérből egyik legkomolyabb ellenfelét – Heine tehát nem túlzott, mikor arról beszélt, hogy Poroszország megszűnt létezni

A történészek nagy része úgy tartja, Napóleon Tilsit után állt hatalma csúcsán, amit általában két érvvel indokolnak meg: egyrészt, az 1805 óta tartó háború során Anglia és Svédország kivételével minden ellenfelén felülkerekedett, ezáltal az orosz és oszmán birodalmakig terjedő kontinentális Európa a befolyása alá került. Ennél is fontosabb azonban, hogy a tilsiti békéből számos új lehetőség nyílt Napóleon számára, melyek a későbbi orosz hadjárattal és bukással szemben számos alternatívát kínáltak, például egy dinasztikus házasságot a Romanovokkal (ezt Sándor udvarának nemesei utóbb meghiúsították). A nagyravágyó francia császár emellett rávette leghatalmasabb ellenfelét, hogy a koalíció hatalmai ellen forduljon – és így 1809-ben meghódítsa a svédektől Finnországot –, illetve csatlakozzon a kontinentális zárlathoz. Így aztán Napóleon minden erejét Spanyolország meghódítására összpontosíthatta, miközben testvérei és hadvezérei kormányozták fél Európát. Ebben az évben még úgy tűnt, Oroszország és Franciaország egyensúlya lesz a kontinentális Európa egyensúlyának alappillére, de Napóleon bukása végül más irányt szabott a történelem eseményeinek.