Napóleon bevezeti a kontinentális blokádot

Szerző: Hahner Péter

Lehet-e blokádnak nevezni Napóleon törekvését, mellyel megpróbálta kizárni Nagy-Britanniát a kontinens piacairól? Az lett volna az igazi blokád, ha a francia és szövetséges hadihajók körbeveszik a Brit-szigeteket, és megakadályozzák minden külkereskedelmi tevékenységét. A brit hadiflotta trafalgari győzelme (1805) után azonban ez lehetetlenné vált. Napóleon híres intézkedését blokád helyett inkább bezárkózásnak kellene neveznünk. 

Nem a császár ötlete volt a hódítások kereskedelmi célra való kihasználása, sem az ellenfél gazdasági eszközökkel való térdre kényszerítésének kísérlete. A francia forradalmi és napóleoni háborúk során, 1793-tól, az első francia-ellenes koalíció létrejöttétől 1805-ig nem kevesebb, mint nyolc törvény és rendelet tiltotta el a franciáknak valamint az általuk alapított bábállamoknak, hogy angliai árucikkeket vásároljanak. I. Napóleon császár csak folytatta és kontinentális méretekre terjesztette ki ezt a politikai gyakorlatot. Miután hadseregei egyetlen napon, 1806. október 14-én két porosz hadsereget vertek szét az auerstedti és jénai ütközetekben, október 27-én bevonult Berlinbe, s 1806. november 21-én közzétette berlini dekrétumát.

Ezzel eltiltott minden kereskedelmet legelszántabb háborús ellenfelével, a Brit-szigetekkel, s kitiltott Európából minden hajót, amely kikötött brit partokon. „Szüntelen háború az angol árucikkekkel – jelentette ki a császár – így juthatunk el a békéig!” Úgy gondolta, hogy ha az előző évben elszenvedett trafalgari vereség miatt nem is lesz képes megszállni Angliát, a blokáddal tönkreteheti Anglia gazdaságát, s olyan társadalmi zavargásokat idézhet elő, hogy a brit kormány kénytelen lesz békét kérni. A vámtiszteket ezért arra kötelezte, hogy a brit kikötőkből érkező hajókat és rakományukat foglalják le és semmisítsék meg. A rendelet érvénye nem csak a Francia Császárságra terjedt ki, hanem annak szövetségeseire és az általa megszállt területekre is. Ezek száma pedig egyre nőtt.

A következő évben ugyanis az Oroszországgal megkötött tilsiti békeszerződéssel Napóleon eljutott hatalmának csúcspontjára. A kontinensen nem maradt ellensége, csak szövetségesei (Oroszország, Spanyolország), meggyengített egykori ellenfelei (Poroszország, Ausztria) és a franciák által megszállt Portugália. Észak-Itáliának a királya, a Rajnai Szövetségnek a védnöke, Svájcnak a közvetítője volt. Rokonai ültek Hollandia, Vesztfália, Nápoly és Berg trónjain, a Varsói Hercegség a vazallusa volt, Svédország pedig tőle kért trónörököst. Vagyis a blokád immár egész Európára kiterjedhetett.

A császár egyre újabb és újabb rendeletekkel próbálta teljesen lezárni a kontinenst a brit kereskedelem előtt. 1806. december 15-én semmissé nyilvánította a brit hitelezőktől felvett államadósságokat, 1807. szeptember 18-én pedig felhatalmazta a francia hadihajókat a semlegesek hajóin szállított angol árucikkek tengeren történő elkobzására. Milánói dekrétuma (1807. december 17.) elrendelte minden hajó lefoglalását, amelyet brit vámosok ellenőriztek, s útja során érintett brit kikötőket. 1808. április 17-én a megtorló intézkedéseket kiterjesztette az Egyesült Államok hajóira is, majd fontainebleau-i rendelete (1810. október 10.) kimondta, hogy az elkobzott csempészárut el kell égetni.

A berlini dekrétumnak távolról sem a gazdasági következményei voltak a legsúlyosabbak. A császár ugyanis kimondta, hogy „a háború Anglia ellen nem érhet véget, ha csak egyetlen piacot is megnyitunk kereskedelme előtt.” Ebből pedig az következett, hogy biztosítani kellett minden ország együttműködését, s francia ellenőrzés alá vonni valamennyi tengerpartot. Vagyis ki kell terjeszteni és meg kell szilárdítani a Francia Birodalmat. A legegyszerűbb eljárás a blokád megerősítésére az volt, hogy közvetlen francia kormányzás alá vonják a tengerpartokat. Ezért a Francia Császárság egyszerűen bekebelezte Hollandiát (1810), az északnyugati német területeket (1810), Genovát (1805), Firenzét (1808), a Pápai Államot (1809), az Adria keleti partját (1809) és Katalóniát (1812). Egyre több francia politikus kezdett aggódni az állandó terjeszkedés miatt, mert úgy látták, a korlátlan s hosszabb távon tarthatatlan hódításokkal a forradalom és a császárság más vívmányait is veszélyeztetik. Nyilvánvaló volt, hogy így maga a császár kovácsol össze olyan szövetséget állama ellen, amellyel szemben már a megnövekedett francia erőforrások is elégtelennek bizonyulhatnak. 

Milyen hatása volt a blokádnak Nagy-Britanniára? A londoni kormány mindent megtett a kereskedelem támogatására, új piacok biztosítására, s a külkereskedelem egyáltalán nem esett vissza. Intézkedéseket hoztak a franciákkal kereskedő semlegesek ellen, s ennek következtében kiéleződött az ellentét az Egyesült Államokkal. Az Európába irányuló export összeomlása következtében az ipar (jelentős társadalmi feszültség árán) korlátozta a termelést, a kereskedelmi flotta pedig ügyesen kihasználta a blokádon keletkezett réseket. Európa-szerte felerősödött a csempészek tevékenysége. Főleg a holland, portugál, baltikumi, adriai és nápolyi partok bizonyultak a blokád „gyenge pontjainak”.

Thierry Lentz francia történész úgy fogalmazott, hogy maga Napóleon könnyítette meg újra meg újra a brit kereskedelem helyzetét. 1808-ban ugyanis megszállta Spanyolországot, s ezzel lehetővé tette, hogy a brit kereskedők árut szállítsanak a dél-amerikai spanyol gyarmatokra. A brit seregek partra szálltak Portugáliában, s az Ibériai-félszigetet elárasztották az angol árucikkek. Az orosz-francia feszültség felerősödésével 1811-től az orosz piacok is megnyíltak a britek előtt, s már nem is kellett korlátozni a brit gyárak termelését.

A blokád támogatói abban bíztak, hogy Anglia kizárásával és az európai gazdaságok integrációjával afféle „közös piac” jöhet majd létre, s a különböző államok polgárai a közös érdek szem előtt tartásával összehangolhatják gazdasági tevékenységüket. Néhány út és csatorna megépítésén valamint a mértékek egységesítésére tett kísérleteken kívül azonban semmi sem mutatott ebbe az irányba. Szó sem volt a határok megnyitásáról, a vámok felszámolásáról vagy szabadkereskedelmi zóna létrehozásáról. A császár célja a francia érdekek szolgálata volt. „Elvem: Franciaország az első!” – jelentette ki. Mivel a francia gyarmatokat a brit flotta sorra elfoglalta, a francia termelők és kereskedők az európai piacok kisajátításával próbálták kompenzálni veszteségeiket. A Francia Császárság európai szövetségeseit arra kötelezték, hogy magas áron vásárolják fel a francia ipari termékeket, még akkor is, ha saját gazdasági központjaik tönkremennek, s a nemesfém kiáramlik az országból. Ha egy külföldi (textilipari vagy fémipari) áru olcsóbbnak és jobb minőségűnek bizonyult a hasonló francia terméknél, a császár újra meg újra megemelte a behozatali vámot.

Az orosz kikötők forgalma és az orosz mezőgazdaság ugyanúgy hanyatlásnak indult, mint a hű szövetségesnek bizonyuló Rajnai Szövetség gazdasága. A szász ipar szinte tönkrement. A császár semmiféle kompenzációt sem biztosított a Varsói Hercegség számára, amely nem szállíthatta gabonáját Nagy-Britanniába. A korábban virágzó kereskedelemmel rendelkező Trieszt a francia megszállás után elveszítette lakóinak több mint egyharmadát. Még a független Oszmán Birodalom is megsínylette a franciák számára kedvező vámokat és a Földközi-tengeri kereskedelem hanyatlását. Ezért a szultán felmondta a francia szövetséget, 1809-ben szerződést kötött Nagy-Britanniával, s a Földközi-tenger keleti medencéje megnyílt a brit kereskedelem előtt.

A blokád a Francia Császárság területén is éreztette kedvezőtlen hatását, hiszen számtalan termelő kényszerült lemondani termékei angliai értékesítéséről. Ezt Napóleon kisebb engedményekkel próbálta ellensúlyozni. 1810 áprilisában ideiglenesen és titokban engedélyeket adott ki (6—800 frank fejében) a franciaországi gyümölcs, zöldség, gabona, só és égetett szeszek exportálására a Brit-szigetekre, valamint a fa, kender, vas és kínafa (a kinin forrásának) importálására. 1810 végén és 1811 elején az engedélyeket kiterjesztette az olajra, szövetekre, gyapotra, de kizárólag francia hajók felhasználásával. 1810 júliusától a Császárság minden kikötőjébe behajózó vagy azt elhagyó hajóknak a császár által aláírt engedéllyel kellett rendelkezniük, minden importot hasonló értékű exporttal kellett ellensúlyozni, csak élelmiszert és fontos alapanyagokat lehetett behozni, az export egyharmadának pedig selyemszövetből kellett állnia. Ez év augusztusától a francia kereskedők behozhattak amerikai vagy gyarmati árucikkeket, de magas vámok megfizetésével és a császár által aláírt engedéllyel. Thierry Lentz szerint a francia külkereskedelmet egyre közvetlenebbül Napóleon dolgozószobájából irányították. A császárnak eszébe sem jutott bármilyen segítséget nyújtani a blokád kárvallottjainak, s 1813-ra már lázongásokra került sor Hamburgban és a holland kikötőkben.

A blokád következtében az angol kereskedők kiterjesztették tevékenységüket a világ távoli részeire, a franciák pedig kénytelenek voltak a kontinensre korlátozni tevékenységüket. 1800 és 1809 között a brit export értéke évente 25,4 millió livre volt – 1810 és 1819 között pedig évi átlaga elérte a 35 milliót. 1806-ban Nagy-Britannia 244 000 tonna öntöttvasat termelt, 1811-ben pedig 325 000 tonnát. A brit állam a forradalmi és napóleoni háborúk korában (1793–1815) a világ pénzkészletének többszörösét kölcsönözte, ami azt jelezte, hogy hitelezői bíztak a pénzük megtérülésében, vagyis Napóleon legyőzésében.

Kevés intézkedés vallott oly nyilvánvalóan kudarcot, mint Napóleon kontinentális blokádja.