Napóleon bevezeti a kontinentális blokádot

Szerző: Tarján M. Tamás

„1. cikkely: Kinyilvánítjuk, hogy a Brit-szigetek bojkott alá kerültek. […] 3. cikkely: Valamennyi, bármilyen rangú és állapotú angol személy, aki az általunk megszállt országokban vagy szövetségeseinknél tartózkodik, hadifogolynak tekintendő.”
(Részlet Napóleon berlini dekrétumából)

1806. november 21-i berlini rendeletével vezette be Bonaparte Napóleon császár az úgynevezett kontinentális zárlatot, melynek értelmében Franciaország, valamint az általa megszállt és vele szövetséges államok minden kereskedelmi tevékenységet felfüggesztettek a Brit Birodalom irányában. A blokád, melyhez kényszerből szinte egész Európa csatlakozott, végül nem érte el célját, ugyanis a gazdasági hadviselés révén sem sikerült térdre kényszeríteni a szigetországot.

A kontinentális zárlat azután lett a Brit Birodalom megtörésének legfőbb eszköze, hogy a szigetek fegyverrel való meghódítása az 1805-ös trafalgari tengeri vereség miatt meglehetősen valószínűtlenné vált. Napóleon úgy vélte, egy egész Európát magába foglaló egységes blokád a gyarmati hegemóniát kiépítő és – az ipari forradalomnak köszönhetően – szárnyaló gazdasággal rendelkező Angliára a legérzékenyebb ponton, a kereskedelem terén mérhetne csapást, egyúttal pedig megakadályozhatná, hogy London – főként pénzbeli támogatással – újabb és újabb koalíciókat állítson fel a császárság ellen. Ebből a tervből eredően a Poroszországot megsemmisítő hadjárat után Berlinben tartózkodó Napóleon 1806. november 21-én rendeletet adott ki, melyben „szövetségeseinek” szigorúan megtiltotta a Brit-szigetekkel folytatott kereskedelmet, egyúttal pedig minden francia földön tartózkodó angol állampolgárt hadifogolynak nyilvánított, és lefoglaltatta a kikötőkben horgonyzó brit hajókat. Ezzel együtt a császár azt is elrendelte, hogy bármilyen brit partokról érkező hajó a jövőben hasonló elbírálás alá essen. A rendkívül szigorú dekrétumhoz az 1807-es év során Franciaország mellett – kényszerből – Dánia, Hollandia, Itália és Spanyolország is csatlakozott, hamarosan pedig – a tilsiti béke rendelkezéseinek engedelmeskedve – a negyedik koalíciós háborút elveszítő poroszok és oroszok, majd 1809-ben az osztrákok is követték az előbbi államok példáját.

III. György király (ur. 1760-1820) országa természetesen nem maradt adós a válasszal: az 1807-es év során London egy hasonló tartalmú rendeletet adott ki, mely ugyanilyen, Franciaországot sújtó korlátozásokat vezetett be a brit korona területein. Napóleon erre a dekrétumra már Milánó városából reagált, 1810-ben pedig olyan határozatot hozott, melyben egyenesen az elfogott angol hajók felgyújtására utasította a francia és a szövetséges tengeri erőket. De vajon eredményesen harcolt -e a császár a katonai módszerekkel legyőzhetetlennek bizonyuló Anglia ellen? Az első jelek mindenképpen biztatóak voltak, ugyanis 1807 során Európa nagy része csatlakozott a kontinentális zárlathoz, ezenfelül pedig az Egyesült Államok szintén embargót hirdetett Nagy-Britanniával szemben (ami 1812-ben háborúhoz is vezetett). Hosszú távon ugyanakkor – most csak a politikai szempontokat tekintve – a blokád számos kellemetlenséget okozott, hiszen Napóleon a rendszer hatékonysága érdekében a visszakozók „megbüntetésére” – tehát újabb háborúk megvívására – kényszerült, ami az Ibériai-félszigeten, majd 1812-ben az Orosz Birodalom esetében is eredménytelenül – sőt, utóbbi alkalommal egyenesen katasztrofális kudarccal – zárult. Mindamellett a zárlat fenntartása komoly felügyeletet, hatalmas apparátust igényelt, ezáltal rengeteg energiát emésztett fel, különösen azután, hogy a tiltás következtében virágzásnak indult a kontinenst behálózó csempészet.

Ha az imént feltett kérdést a gazdaságra vonatkoztatjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy az első jelek ezen a téren is kedvezőnek mutatkoztak: az erős brit versenytárs nélkül virágzásnak indult az európai – különösen a francia! – ipar, és a kontinentális kereskedelem is a fellendülés jeleit mutatta. Hosszú távon ugyanakkor bebizonyosodott, hogy Napóleon Európája nem képes ellátni önmagát, hiszen a gyarmatokról igényelt árucikkeket – például gyapotot, nádcukrot, dohányt – a franciák nem tudták megfelelő mennyiségben biztosítani „szövetségeseik” számára. A rendszer hiányosságai hamar nyilvánvalóvá váltak, ezen körülmények pedig a csempészek kezére játszottak, akiket adott esetben még a Napóleon befolyása alatt álló államocskák uralkodói is támogattak, hogy biztosíthassák népük szükségleteit.

A kontinentális blokád kudarcának tehát nem az volt az oka, hogy Franciaország nem felügyelt kellőképpen a rendszer hatékonyságára – mind apparátus, mind a hatályos jogszabályok tekintetében a lehető legszigorúbban járt el –, hanem az, hogy Nagy-Britanniát – kereskedelmi szempontból – nem bírta helyettesíteni. Ez a hiány Oroszország esetében bizonyult a legsúlyosabbnak, mivel a cár birodalmának egyik legfontosabb kereskedelmi partnere Anglia volt, nélküle pedig áruhiány, éhínség és anyagi csőd fenyegette az országot. I. Sándor cár (ur. 1801-1825) ugyan megtette azt a szívességet, hogy az 1809-ben kilépő Svédországot fegyverrel kényszerítette a blokád további fenntartására, hamarosan azonban ő maga is elkezdett a britek irányában tájékozódni, 1811-ben pedig fel is mondta a zárlatot. Ezt az ellenszegülést követte aztán a Grande Armée oroszországi hadjárata, melynek totális kudarca hosszú távon a császár bukásához és – Napóleon 1814. évi lemondásával – a blokád megszűnéséhez vezetett.

A kontinentális zárlat ugyanakkor nem csak azért volt hiábavaló, mert fenntartása – mint láttuk – elviselhetetlen terhet jelentett Napóleon számára, hanem azért is, mert egyáltalán nem érte el célját. Túlzás azt állítani, hogy III. György birodalma nem szenvedett a blokád hatásaitól, a kényszerből eredően azonban máshol terjeszkedett, ezáltal – az Európára koncentráló Franciaország kárára – monopol helyzetbe került a gyarmati kereskedelemben, vagyis még hasznot is húzott a fennálló állapotokból. Mindazonáltal Európának – és sok szempontból Magyarországnak – ebből a sikertelenül záruló gazdasági háborúból annyi előnye mégis származott, hogy a blokád ideje alatt népszerűvé váltak a kontinensen – főleg hazánkban – is megtermő dohányfajták, és elterjedt a mérsékelt égövön megélő cukorrépa termesztése.