Nelson admirális döntő győzelmet arat Trafalgarnál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Istennek hála, megtettem a kötelességemet!”
(Lord Nelson admirális utolsó szavai)

1805. október 21-én győzedelmeskedett Horatio Nelson brit admirális hajóhada a Pierre-Charles Villeneuve altengernagy vezette spanyol–francia flotta felett Trafalgarnál, aminek eredményeként meghiúsult Napóleon inváziós terve, és Nagy-Britannia egy évszázadra hegemóniára tett szert a világtengereken.

A Napóleon elleni koalíció egyetlen megmaradt tagjaként 1802-ben, Amiensben Anglia is békét kötött Franciaországgal, ez a szerződés azonban nem bizonyult hosszú életűnek. A következő esztendőben kiújult az ellenségeskedés a két nagyhatalom között, aminek eredményeként a brit flotta hamarosan ismét blokád alá vonta a legjelentősebb francia kikötőket, Bonaparte Napóleon pedig megkezdte a szigetország elleni invázió előkészítését. Az első konzul legelső kísérlete 1804 nyarán csúfos kudarcba fulladt, ugyanis a La Manche-csatornában gyülekező armada egy viharban súlyos veszteségeket szenvedett, igaz, Spanyolország hadba lépésével később sikerült ellensúlyozni a károkat. Ez idő tájt a Pierre-Charles Villeneuve altengernagy parancsnoksága alatt álló francia főerők a Földközi-tengeren, Toulonnál állomásoztak, ahol Nelson admirális szemmel tartotta ugyan az ellenséges hajóhadat, ám – a brit kézen lévő kikötők távolsága miatt – tényleges blokádot nem tudott a város köré vonni, így 1805 tavaszán néhány hajó kijutott az Atlanti-óceánra.

Az ekkor már császárrá koronázott Napóleon tervének megfelelően Villeneuve – Nelsonnal a nyomában – a Karib-tengeren találkozott a spanyol hajóhaddal, majd visszatért az európai partokhoz, hogy a Földközi-tengerről kiszabaduló maradék francia egységeket is betagolja armadájába. Fontos megjegyezni, hogy az altengernagy valósággal rettegett Nelson admirálistól – Málta védőjeként ugyanis egyszer már kudarcot vallott ellene –, félelméből eredő bénultsága pedig jelentős szerepet játszott abban, hogy 1805 nyarán a Finisterre-fok közelében vereséget szenvedett Robert Calder altengernagytól. Villeneuve ezután visszavonult Cádiz kikötőjébe, ahonnan csak azután volt hajlandó ismét kihajózni, hogy a dühös Napóleon intézkedett leváltásáról.

Miután az altengernagy hírül vette, hogy kijelölt utódja, Francois Étienne de Rosily-Mesros elhagyta Madridot, elszánta magát a kihajózásra; ekkorra az invázió terve lényegében már meghiúsult, hiszen Napóleon Boulogne-ban veszteglő csapatait átcsoportosította a német hadszíntérre. Ezzel összefüggésben Villeneuve október 19-én délkelet felé, Gibraltár irányába indult meg hajóhadával, miután az előzetes felderítések során megbizonyosodott arról, hogy a térségben nem állomásozik jelentős brit haderő. Mindazonáltal az altengernagy rosszul mérte fel helyzetét, ugyanis Nelson – aki szeptember végén visszavette a parancsnokságot Caldertól – a nyílt tengerről figyelemmel követte a francia–spanyol flotta manővereit, és kész tervvel várta Villeneuve indulását.

A brit stratéga, aki Trafalgar előtt már – többek között – Abukirnál és Koppenhága alatt is bizonyította zsenialitását, döntő ütközetre akarta kényszeríteni Napóleon armadáját, jóllehet ő maga 27, míg ellenfele 33 sorhajóval rendelkezett.Az admirális céljai érdekében szakított a tengeri harcászatban uralkodó elgondolásokkal, melyek nyomán a küzdő felek rendszerint vonalba rendeződve csaptak össze egymással; Nelson a Gibraltár felé haladó spanyol–francia flottát oldalról kívánta megtámadni, hogy a beékelődő brit hadihajók révén kettészakítsa a Villeneuve által kialakított vonalat, majd több részletben felmorzsolja az ellenséges erőket. Az admirális már október 19-én tudomást szerzett Napóleon armadájának indulásáról, két nappal később, október 21-én hajnalban pedig a Trafalgar-foknál flottájával meg is közelítette a franciákat.

Az összecsapás előtt Nelson két oszlopra osztotta hajóhadát, melyek közül az egyiket az admirális zászlóshajója, a Victory, a másikat pedig Cuthbert Collingwood altengernagy és a Royal Sovereign vezette. A brit erők felvonulása közel öt órát vett igénybe; ez az időszak volt a legkritikusabb az angol stratéga haditervében, hiszen lőtávolba érő hajói kiváló célpontot szolgáltattak a spanyol és francia ágyúk számára, ráadásul – a menetirányból eredően – viszonozni sem tudták a tüzet.

A kockázat ellenére Nelson flottája viszonylag csekély veszteségeket szenvedett a trafalgari ütközet ezen szakaszában, és előbb Collingwood, majd az admirális is betört az ellenséges vonalba. Miközben a Victory – melynek árbocán ekkor jelent meg a legendássá váló üzenet, miszerint „Anglia mindenkitől elvárja, hogy teljesítse kötelességét” – Villeneuve zászlóshajója, a Bucentaure és a 74 ágyúval felszerelt Redoutable közé ékelődött be, addig a Royal Sovereign a spanyol–francia utóvédben okozott zűrzavart, és az oszlopban érkező többi sorhajó segítségével borzalmas pusztítást vitt végbe. Azután, hogy Nelson hajói megközelítették az ellenséget, az angolok addigi taktikai hátránya egyszeriben fölénnyé vált, amit az admirális – gyakorlottabb és összeszokottabb legénységének köszönhetően – könyörtelenül ki is használt. A Bucentaure-t a brit ágyúk rövid idő alatt rommá lőtték, zászlóshajó híján pedig Napóleon létszámbeli fölényt élvező flottájának hadrendje teljes káoszba fulladt, és a sorhajók külön-külön próbálták visszaverni a támadókat.

Az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy Villeneuve katonái bátran vállalták a reménytelen küzdelmet; a Redoutable matrózai többször is kísérletet tettek a Victory fedélzetének elfoglalására, egy mesterlövész pedig halálosan megsebesítette Nelsont. A csata tetőpontján a sérült admirálist a hajófenékre vitték ápolni, és Collingwood vette át a parancsnokságot, akinek vezérletével az angolok Villeneuve 33 sorhajójából összesen 18-at foglaltak el, vagy küldtek a tenger mélyére. A brit flotta haldokló parancsnoka még megérte az ütközet befejezését, és abban a hitben hunyta le a szemét, hogy ő maga is teljesítette kötelességét.

A trafalgari csata tehát elsöprő brit győzelemmel végződött, amiben Nelson zsenialitása legalább olyan fontos szerepet játszott, mint katonáinak fegyelmezettsége és harci tapasztalata. Az admirális tudása és hősiessége előtt később a londoni királyi udvar is fejet hajtott, ugyanis a győztes hadvezért a Szent Pál-székesegyházban helyezték végső nyugalomra, és köztéri alkotásokon örökítették meg nevét. Lord Nelson rá is szolgált a kitüntetésekre, hiszen a trafalgari diadallal nem csupán azt érte el, hogy Napóleonnak végleg le kellett mondania Anglia meghódításáról, de abban is főszerepet játszott, hogy a szigetország megszerezte az uralmat a világtengerek felett.