A második abukiri csata

Szerző: Tarján M. Tamás

1801. március 8-án vívták a Ralph Abercromby vezette brit-oszmán erők és Louis Friant francia generális csapatai a második abukiri csatát, mely során ez előbbi fél győzedelmeskedett, ezzel hídfőállást épített ki Egyiptom partjainál.

Ismeretes, hogy az 1797-es campoformiói béke megkötése után Bonaparte Napóleon tábornok merész haditervet készített annak érdekében, hogy Franciaország egyetlen megmaradt ellenfelét, Angliát is térdre kényszerítse: a katonai géniusz úgy tervezte, hogy Egyiptom elfoglalása után továbbhajózik majd Indiába, és ottani gyarmatai elfoglalásával mér csapást a britekre. Mivel a Direktórium vezetősége megrettent Bonaparte növekvő hatalmától és népszerűségétől, készségesen támogatta a vakmerő tervet, így a hadvezér 1798 májusában expedíciós seregeivel Egyiptomba hajózott, ahol több csatában tönkreverte a mameluk seregeket.

Időközben azonban Napóleon mégis veszélybe került, ugyanis Horatio Nelson brit admirális a francia hajóhad nyomába eredt, és augusztusban a Nílus-deltában, Abukir mellett meg is semmisítette azt. Bonaparte tehát csapdába esett, így aztán hiába vezetett vakmerő hadjáratot Palesztinába és Szíriába, hiába kísérelte meg Akkon elfoglalását, az expedíció sorsa megpecsételődött. 1799 májusában a francia hadak visszavonultak a Nílus völgyébe, ahol a mamelukok újra és újra fellázadtak uralmuk ellen, miközben a Porta egyre nagyobb haderőt küldött Egyiptomba. Reménytelen helyzetét látva Napóleon meghozta pályafutása egyik legdicstelenebb döntését és álruhában visszaszökött Franciaországba, ahol 1799 novemberében, az úgynevezett brumaire-i államcsíny után megszerezte a főhatalmat.

Bonaparte távozása után Jean-Baptiste Kléber tábornok vette át az egyiptomi főparancsnokságot, ő azonban hiába várt felettese segítségére, első consulként Napóleon "megfeledkezett" a szerencsétlen vállalkozásban részt vevő katonákról. Kléber erején felül teljesített, ugyanis a helyi koptokat és görögöket bevonva megszervezte Egyiptom védelmét a Portával szemben, ám 1800 júniusában merénylet áldozatául esett. Ekkor Menou tábornok vette át az expedíciós erők irányítását, azonban ő sem számíthatott Franciaország segítségére; miután 1800. szeptember 3-án Málta szigete ismét brit kézbe került, Napóleonnak már lehetősége sem nyílt arra, hogy erősítést küldjön az egyébiránt értelmetlen küzdelemben őrlődő hadseregnek.

Az Oszmán Birodalommal szövetségre lépő britek végül 1801 márciusában szánták el magukat a partraszállásra és a franciák kiűzésére: Ralph Abercromby brit generális és 5000 katonája március 8-án érkezett meg az Abukiri-öbölbe, ahol egy véres ütközet eredményeként sikerült hídfőállást kiépíteniük a szárazföldön. A vállalkozás nehézségeit jelzi, hogy bár Louis Friant tábornok csupán 2000 katonával próbálta feltartóztatni az ellenséget, a britek így is több mint 1100 embert veszítettek, de e jelentős véráldozatért cserében döntő fordulatot értek el az egyiptomi hadszíntéren.

Miután az ellenséges erők partra szálltak a Nílus-deltában, Menou tábornoknak esélye sem maradt a védekezésre: március 21-én a brit-oszmán csapatok már Alexandriát ostromolták, április közepére pedig áttörték a folyón létesített francia blokádot, és mélyen benyomultak a tartományba. Egyiptom francia védői 1801 nyaráig bírták ki a többszörös túlerő nyomását: augusztus 31-én, Menou kapitulációjával véget ért a hároméves hadjárat, mely Bonaparte Napóleonnak hatalmas szégyent, az emberiség számára viszont rengeteg pozitívumot hozott, hiszen a géniusszal Egyiptomba érkező tudósoknak hála e páratlan ókori civilizáció a kutatók érdeklődésének középpontjába került.