Lengyelország harmadik felosztása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nincs még veszve Lengyelország,
Míg mi meg nem haltunk,
Hogyha földünk elrabolták,
Visszaszerzi kardunk.”
(Részlet a lengyel himnuszból)

1795. október 24-én osztották fel harmadszor a környező nagyhatalmak – Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom – egymás között Lengyelország területét, aminek eredményeként a közép-európai állam 123 esztendőre eltűnt a kontinens térképéről.

A Lengyel Királyság – a Litvániával fennálló uniónak köszönhetően – a kora újkor delén még Európa egyik legnagyobb kiterjedésű állama volt, politikai rendszerének sajátos fejlődése azonban a 18. század végén súlyos árat követelt. Míg a Habsburg, a francia, vagy a svéd uralkodók – több-kevesebb sikerrel – abszolutisztikus módszerekkel igyekeztek növelni befolyásukat, addig Lengyelországban a rendi gyűlés, a szejm „aranyszabadságot” biztosított a nemességnek, és gyakorlatilag gúzsba kötötte a főhatalmat. E folyamatot a liberum veto 1652. évi bevezetése tetőzte be, mely a törvényhozásban teljes egyetértést követelt – magyarán egyetlen nem szavazat elég volt ahhoz, hogy egy tervezet megbukjon a szejm előtt. A vétójog ilyen szélsőséges alkalmazása gyakorlatilag működésképtelenné tette a lengyel államot, ez pedig rövid időn belül káoszhoz és a monarchia külpolitikai súlyának rohamos csökkenéséhez vezetett.

A hanyatlás eredményeként a 17. század derekától fogva – Sobieski János (ur. 1674-1696) uralkodását kivéve – az ország fokozatosan a környező birodalmak játékszerévé vált, területét idegen hadak pusztították, miközben az Európához közeledni vágyó Oroszország lassú terjeszkedésbe fogott a keleti végeken. Az orosz Romanov, a porosz Hohenzollern és az osztrák Habsburg uralkodóház az Június-as esztendőben egy titkos szerződésben már megállapodott, hogy a jövőben közösen „bábáskodik” majd a lengyelek felett, akik a folyamatos sérelmek hatására 1768-ban – az ún. bari konföderáció megszervezése után – fegyvert ragadtak szuverenitásuk visszaszerzésére.

Miután a négy évig tartó háború a konföderáció vereségével zárult, 1772-ben sor került Lengyelország első felosztására, amit a nagyhatalmak – megalázó módon – később a szejmmel is elismertettek. A királyság elveszítette lakosságának és területének egyharmadát: II. (Nagy) Katalin (ur. 1762-1796) Oroszországa egy sztyeppei területsávval, a Habsburg Birodalom Galíciával, II. (Nagy) Frigyes (ur. 1740-1786) Poroszországa pedig a gazdag pomerániai partvidékkel gazdagodott. A szörnyű csonkítás, amit a szomszédok hivatalosan a stabilitás fenntartása érdekében hajtottak végre, kijózanító módon hatott a lengyelekre, és megértette a politikai elittel a felvilágosodás hívei által szorgalmazott reformok szükségességét. Miután az 1780-90-es évek fordulóján a Lengyelországot sakkban tartó három nagyhatalom háborúba keveredett az Oszmán Birodalommal, illetőleg a forradalmi Franciaországgal, II. Szaniszló Ágost (ur. 1764-1795) váratlanul mozgásteret nyert a politikai rendszer átalakítására, mely folyamat az 1791. évi polgári alkotmány bevezetésében csúcsosodott ki.

A létfontosságú társadalmi és gazdasági reformok mellett az uralkodó a Poroszországgal kötött szövetség révén igyekezett biztosítani viszonylagos szuverenitását, ám szomszédainak közös érdeke végül erősebbnek bizonyult a Berlinnel kötött szerződésnél. A II. Szaniszló Ágost által foganatosított intézkedésektől talán legjobban rettegő pétervári udvar buzdítására az „aranyszabadság” és az előjogok eltörlését sérelmező nemesek egy csoportja Targowicában konföderációt hívott életre, mely orosz védnökség alá helyeztette magát. II. Katalin ennek ürügyén 100 000 fős intervenciós sereget küldött a lengyel király ellen, akit hamarosan a poroszok is hátba támadtak. II. Szaniszló Ágost a vérengzés elkerülése érdekében elpártolt a reformok híveitől, így a polgári alkotmány bevezetésének kísérlete megbukott.

Az újabb súlyos vereség következtében Lengyelországot másodszor is megcsonkították; ez alkalommal csak az orosz és a porosz fél vett részt az osztozkodásban, aminek eredményeként II. Szaniszló Ágost királysága az egykori országterület középső sávjára zsugorodott. Ez a trauma már erőszakosabb reakciót váltott ki a lengyelekből, akiknek ismét el kellett szenvedniük azt a megaláztatást, hogy – engedve az erőszaknak – a szejm is jóváhagyja a határváltoztatásokat. 1794 tavaszán Tadeusz Kosciuszko vezetésével nemzeti felkelés tört ki a megszállók ellen, mely során a lengyel sereg – létszámbeli és technikai hátránya dacára – több hónapon át sikeresen feltartóztatta II. Frigyes Vilmos porosz király (ur. 1786-1797) és II. (Nagy) Katalin cárnő intervenciós erőit. Az amerikai függetlenségi háborúban komoly hírnevet szerző Kosciuszko végül novemberben Maciejowice mellett döntő vereséget szenvedett az oroszoktól, akik egy szörnyű vérfürdő után hamarosan Varsót is hatalmukba kerítették.

Miután Lengyelországot harmadszor is térdre kényszerítették, a környező nagyhatalmak ismét tárgyalóasztalhoz ültek, hogy döntsenek a közép-európai állam sorsáról. A felek ekkor már megegyeztek abban, hogy II. Szaniszló Ágost országát le fogják radírozni Európa térképéről – ezzel összefüggésben a harmadik felosztásnál nem is rendezték meg a szokásos színjátékot a szejm hozzájárulásának kikényszerítésével. Az 1795. október 24-én kelt szerződésben Ausztria, Poroszország és Oroszország a lengyel állam maradékát is elosztotta: a Habsburgok – mintegy kárpótlásul az elveszített Németalföldért – megszerezték Nyugat-Galíciát, Mazóvia déli részét és Krakkó városát, a Hohenzollernek birodalma Podláziával, Mazóviával és Varsóval gyarapodott, a Romanovok pedig a Nyemen és a Bug folyóig törtek előre nyugat felé.

A három nagyhatalom ezenfelül jelképes módon is eltörölte Lengyelországot a föld színéről, ugyanis II. Szaniszló Ágostot lemondásra kényszerítették, majd Pétervárra internálták, az október 24-i szerződésben pedig megállapodtak arról, hogy a felosztott állam nevét és uralkodói titulusát mindörökre a feledés homályába taszítják. Ez az „örökkévalóság” végül csupán 12 esztendeig tartott, ugyanis Bonaparte Napóleon a negyedik koalíciós háború után – a kérészéletű Varsói Nagyfejedelemség formájában – újjászervezte a lengyel államot, a bécsi kongresszus után azonban még több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Lengyelország visszanyerje szuverenitását.