A magyar jakobinusok kivégzése

Szerző: Tarján M. Tamás

1795. május 20-án végezték ki Martinovics Ignácot és négy társát, a magyar jakobinusok összeesküvésének fő vezetőit. 

A magyar jakobinusokok mozgalma  kezdettől fogva szorosan kötődött Martinovics sokszínű, ugyanakkor számos sötét foltot rejtő pályájához, aki ferences szerzetesből előbb bukovinai tanító, majd lembergi egyetemi tanár, végül, karrierje érdekében a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. II. Lipót rövid uralkodása alatt Gotthardi Ferenc irodája számára főleg a szabadkőművesek tevékenységéről jelentett. Ugyanakkor vezetőjükkel, Gyurkovics Ferenccel  jó kapcsolatot ápolt. 

Martinovics Ignácot II. Lipót halálával elbocsátották és Colloredo hercegérsek, I. Ferenc miniszterének ellenszenve miatt hamarosan udvari évjáradékát is elvesztette. Martinovics már besúgói szolgálata idején is jelentetett meg bíráló cikkeket a bécsi udvar politikájáról és a birodalmi cenzúráról. Ezek főleg magyar és francia lapokban jelentek meg, aminek hatására több vezető magyar közéleti személy is megkereste egy társaság alapításának ötletével. Így kezdődött aztán 1794-ben a magyarországi mozgalom szervezése. 

Martinovics főigazgatóként két csoportosulás munkáját koordinálta. Ezek közül a mérsékeltebb a Sigray Jakab-féle Reformátorok Társasága volt. Ez a csoport egy nemesi köztársaság kikiáltását, a jobbágyi rétegek részleges felszabadítását tűzte ki célul:  jogegyenlőséget adtak volna nekik, de tulajdonjogot nem. Ezzel szemben  Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Laczkovics János által vezetett Szabadság és Egyenlőség Társasága a francia forradalom mintájára diktatórikus rendszert akart kialakítani. A hangzatos tervek ellenére a két szervezkedés nem jelentett valós veszélyt a Habsburg Birodalomra nézve. 

Bár Martinovics 1794 áprilisában megkezdte a tagok toborzását, a mozgalom három hónap után sem számlált több tagot 100 főnél. Az „összeesküvők” nagy része nemesi származású értelmiségi volt (pl. Kazinczy Ferenc vagy Verseghy Ferenc). A szervezet tevékenysége pedig kimerült a titkos kátékba foglalt tennivalók megfogalmazásában. A később gúnyosan jakobinus jelzővel illetett szervezkedés híre 1794 júliusában egy magántanítón keresztül jutott Franz Anton von Saurau gróf tudomására Martinovics Bécsbe utazott és felfedte a szervezet teljes működését. 

A július 23-án fogságba kerülő főigazgató a társaságok összes tagját elárulta és – vélhetően kérkedő szándékkal – felnagyította a szervezkedés jelentőségét, Martinovics vallomása nyomán 1794. augusztus 16-án, Budán rendőrkézre került a Szabadság és Egyenlőség Társaságának vezetősége is. A jakobinusok perét először a császári fővárosban, majd a vármegyék kérésére Budán, a – legfelső bíróságként működő – hétszemélyes táblán tárgyalták, 1794 decemberétől kezdve öt hónapig göngyölítve fel a jelentéktelen összeesküvés szálait. 1795. április 20-án Martinovics főigazgatót és a két társaság igazgatóit fő- és jószágvesztésre ítélték, további 42 személy közül pedig 13-at halálra ítéltek (közülük csak Őz Pált és Szolártsik Sándort végezték ki Martinovicsék után, június 3-án). 

Börtönbüntetésre összesen 18 főt ítéltek, köztük Kazinczyt, Verseghyt és Batsányi Jánost is tömlöcbe küldték. A per főszereplőit, Martinovics Ignácot, Laczkovicsot, Sigrayt, Hajnóczyt és Szentmarjayt 1795. május 20-án végezték ki a Buda alatt fekvő Generális-kaszálón, melyet később Vérmezőnek neveztek el. I. Ferenc és a királyi kúria példát akart statuálni, bár a jakobinusok támogatottsága soha nem jelentett veszélyt a főhatalomra nézve. A szervezkedés és Martinovics alakja az 1848-as forradalom idejére jelentősen átalakult a köztudatban, a márciusi ifjak szellemi elődeikként és példaképként tartották számon a sikertelenül szervezkedő magyar jakobinusokat.