A magyar jakobinusok kivégzése

Szerző: Tarján M. Tamás

1795. május 20-án végezték ki Martinovics Ignácot és négy társát, a magyar jakobinusok összeesküvésének fő vezetőit.

A jakobinusok mozgalma nagyban kötődött Martinovics hihetetlen sokszínű, ugyanakkor számos sötét foltot rejtő pályájához, aki ferences szerzetesből előbb bukovinai tanító, majd lembergi egyetemi tanár, végül, karrierje érdekében a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. II. Lipót idején (ur. 1790-1792) Gotthardi Ferenc irodája számára főleg a szabadkőművesek tevékenységéről jelentett, ugyanakkor vezetőjükkel, Gyurkovics Ferenccel mégis jó kapcsolatot ápolt.

Martinovics Ignácot II. Lipót halálával elbocsátották és Colloredo hercegérsek, I. Ferenc (ur. 1792-1835) miniszterének ellenszenve miatt hamarosan udvari évjáradékát is elvesztette. Martinovics már besúgói szolgálata idején is jelentetett meg bíráló cikkeket a bécsi udvar politikájáról és a birodalmi cenzúráról, melyek főleg magyar és francia lapokban jelentek meg. Ezen publicisztikáinak köszönhetően a jakobinusok megkeresték egy társaság alapításának ötletével, így kezdődött aztán 1794-ben a magyarországi mozgalom szervezése.

Martinovics főigazgatóként két csoportosulás munkáját is koordinálta, melyek közül a mérsékeltebb a Sigray Jakab-féle Reformátorok Társasága volt. Ez a csoport egy nemesi köztársaság kikiáltását, a jobbágyi rétegek részleges felemelését tűzték ki célul – jogegyenlőséget adtak volna nekik, de tulajdonjogot nem – míg a Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Laczkovics János által vezetett Szabadság és Egyenlőség Társasága a francia forradalom mintájára egy diktatórikus rendszert akart kialakítani. A hangzatos tervek ellenére a két szervezkedés nem jelentett valós veszélyt a Habsburg Birodalomra nézve.

Bár Martinovics 1794 áprilisában megkezdte a tagok toborzását, a mozgalom három hónap után sem számlált több tagot 100 főnél. Az „összeesküvők” nagy része nemesi származású értelmiségi (pl. Kazinczy Ferenc, Verseghy Ferenc) volt, a szervezet tevékenysége pedig kimerült a kátékba foglalt tennivalók megfogalmazásában. A később gúnyosan jakobinus jelzővel illetett összeesküvés 1794 júliusában egy magántanítón keresztül jutott Franz Anton von Saurau gróf tudomására, mire Martinovics Bécsbe utazott és felfedte a szervezet teljes működését.

A július 23-án fogságba kerülő főigazgató a társaságok összes tagját elárulta és – vélhetően kérkedő szándékkal – fel is nagyította a szervezkedés jelentőségét, Martinovics vallomása nyomán 1794. augusztus 16-án, Budán rendőrkézre került a Szabadság és Egyenlőség Társaságának vezetősége is. A jakobinusok perét először a császári fővárosban, majd a vármegyék kérésére Budán, a – legfelső bíróságként működő – hétszemélyes táblán tárgyalták, 1794 decemberétől kezdve öt hónapig göngyölítve fel a jelentéktelen összeesküvés szálait. 1795. április 20-án Martinovics főigazgatót és a két társaság igazgatóit fő- és jószágvesztésre ítélték, további 42 személy közül pedig 13-at halálra ítéltek (közülük csak őz Pált és Szolártsik Sándort végezték ki Martinovicsék után).

Börtönbüntetésre összesen 18 főt ítéltek, köztük Kazinczyt, Verseghyt és Batsányi Jánost is tömlöcbe küldték. A per főszereplőit, Martinovics Ignácot, Laczkovicsot, Sigrayt, Hajnóczyt és Szentmarjayt 1795. május 20-án végezték ki a Buda alatt fekvő Generális-kaszálón, melyet később Vérmezőnek neveztek el. I. Ferenc és a királyi kúria példát akart statuálni, bár a jakobinusok támogatottsága soha nem jelentett veszélyt a főhatalomra nézve. A szervezkedés és Martinovics alakja az 1848-as forradalom idejére jelentősen átalakult a köztudatban, a márciusi ifjak szellemi elődeikként és példaképként tartották számon a sikertelenül szervezkedő jakobinusokat.