Sándor Lipót nádor halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1795. július 12-én vesztette életét Habsburg-Lotharingiai Sándor Lipót, I. Ferenc magyar király (ur. 1792-1835) öccse, Magyarország nádora. A főherceg Laxenburgban, egy pirotechnikai baleset során szerzett súlyos égési sérüléseket, ezek okozták aztán a halálát.

Sándor Lipót 1772-ben, Firenzében látta meg a napvilágot, Lipót toszkánai nagyfejedelem hatodik gyermekeként. A főherceg apai nagybátyja II. József császár és magyar király (ur. 1780-1790) volt, akinek 1790-ben bekövetkező halála után édesapja örökölte meg – II. Lipót néven – a Habsburg Birodalom irányítását. Miután Lipót lett a család feje, negyedik fia, a mindössze 18 éves Sándor Lipót elnyerte a nádori címet, és az uralkodó magyarországi elgondolásainak engedelmes végrehajtója lett. Az új királyhelyettes apja koncepciója nyomán magyarbarát politikát folytatott, támogatta a reformbizottságok létrehozását, és gyakran közvetített Bécs és Pozsony között az 1790-91-es országgyűlés vitái során.

II. Lipót ravasz játszmába kezdett Magyarországon, mely során – titkosrendőrségét felhasználva – a rendek belső ellenzékét erősítette, hogy furfangos módon keresztülvihesse reformjait. Lipót eszközeit jellemzi, hogy az a vád is megfogalmazódott ellene, miszerint József uralma alatt lázadást szított bátyja ellen; ami biztos, hogy 1790 után ügynökei révén konspirációkat gerjesztett a francia forradalom által felbátorított titkos társaságokban, melyek ugyan ártalmatlanok voltak, de arra a célra megfeleltek, hogy megrémítsék a rendi arisztokráciát. Ehhez a besúgói körhöz tartozott ekkoriban például Martinovics Ignác címzetes apát is, a jakobinus összeesküvés későbbi szervezője.

II. Lipót tervét azonban meghiúsította 1792-ben bekövetkező halála, intrikái pedig súlyos következményekkel jártak: utána ugyanis legidősebb fia, a konzervatív I. Ferenc örökölte meg a hatalmat, aki egyáltalán nem támogatta apja modern elgondolásait. Ez hosszú távon Sándor Lipót tevékenységére is kihatott, hiszen egyfelől 1792 után Bécsből új irányvonal szerint diktáltak neki, másfelől pedig a mesterségesen gerjesztett indulatok vele szemben csapódtak le. Miután I. Ferenc már nem igényelte Martinovics – és támogatója, Gotthardi rendőrfőnök – szolgálatát, a későbbi jakobinus vezető bosszúból megkezdte radikális mozgalma szervezését, melyet aztán 1794-ben – önszántából – mégis leleplezett. A volt besúgó vallomása nyomán egy egész országra kiterjedő, grandiózus konspiráció rajzolódott ki, ami elborzasztotta Sándor Lipótot, és arra ösztönözte, hogy elforduljon a magyaroktól.

A főherceg ezután egész életében úgy érezte, hogy az ország nemesei aljas módon visszaéltek a bizalmával, ezért Ferenc szélsőségesen konzervatív politikájának legfőbb támogatója lett. Ez a csalódás azt is eredményezte, hogy a súlytalan jakobinus mozgalom résztvevői ellen példátlanul szigorral jártak el, amit az 1795. május 20-i, Vérmezőn végrehajtott kivégzések mellett a tömeges börtönbüntetések is demonstráltak. Sándor Lipót nádor egyébként a perről naplót is vezetett, melyet éppen négy nappal a halála előtt, 1795. július 8-án zárt le.

A főherceg pár nappal azután, hogy a jakobinusok elleni vizsgálatok végleg befejeződtek, úgy döntött, hogy Bécsbe, majd a laxenburgi vadászkastélyba utazik, hogy sógornőjének, Mária Terézia császár-királynénak – nem keverendő az azonos nevű uralkodónővel – tiszteletére meglepetést szervezzen. Sándor Lipót ugyanis szabadidejében szenvedélyes kémikus és pirotechnikus volt, aki kedvtelésből tűzijátékokat készített, utolsó kísérlete azonban katasztrófához vezetett: az ünnepség előtt pár nappal Sándor Lipót műhelyében robbanás történt, mely életveszélyes égési sérüléseket okozott az uralkodó öccsének.

A mindössze 22 éves nádor több napos szenvedés után, 1795. július 12-én hunyt el, testét aztán – Habsburg szokásoknak megfelelően – a bécsi kapucinusok templomában helyezték végső nyugalomra. Ennek az életerős fiatalembernek a halála Magyarországra nézve sem maradt következmények nélkül: Sándor Lipót halálával ugyanis József Antal főherceg – az elhunyt öccse – lett a király helyettese, aki aztán, mint a „legmagyarabb Habsburg”, több évtizeden keresztül hazánk fejlődésének legbefolyásosabb támogatója, a reformkor kiemelkedő politikusa lett.