A Gironde bukása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Gyáva az, aki most, amikor az elnyomott nép magára maradt, nem buzdít felkelésre.”
(Robespierre 1793 májusában)

1793. június 2-án bukott meg a girondista kormány Franciaországban, miután Francois Hanriot, a Nemzetőrség parancsnoka 80 000 fegyveresével körbevette a Konvent épületét, és a fenti párt árulónak titulált képviselőinek kiadatását követelte. A nemzetgyűlés végül engedett a tömegnek, aminek eredményeként a hatalom a sans-culotte-okra támaszkodó jakobinusok kezébe került.

1792 szeptembere két szempontból is kiemelkedő jelentőségűnek bizonyult a francia forradalom történetében: a valmy-i győzelem megmentette a fiatal államot az osztrák-porosz megszállástól, a köztársaság kikiáltása azonban ezzel egy időben elmélyítette a háborús konfliktust. Miután 1793 januárjában a trónjától megfosztott XVI. Lajost (ur. 1774-1792) vérpadra küldték, Franciaország külpolitikai helyzete még tovább romlott, hiszen a forradalmi példától rettegő európai hatalmak sorra csatlakoztak az első koalícióhoz: Spanyolország, Nápoly, Hollandia és Nagy-Britannia hadba lépésével egyszeriben minden oldalról ellenség fenyegette a köztársaságot. A végeláthatatlannak tűnő háború természetesen komoly terhet jelentett a francia gazdaság számára, a sorozások és a növekvő adóterhek pedig elégedetlenséget szítottak a nép körében. A Loire torkolatánál fekvő Vendée parasztsága 1793 márciusában a Bourbonok liliomos zászlaja alatt indított felkelést, míg a párizsi alsóbb rétegek, a sans-culotte-ok azokat támogatták, akik a legradikálisabb követeléseket fogalmazták meg.

A girondisták tehát azt tapasztalhatták, hogy a Törvényhozó Nemzetgyűléssel ellentétben a Nemzeti Konventben már ők képviselték a mérsékelt irányzatot, ami a romló közhangulatban egyre hálátlanabb szerepnek bizonyult. Miközben Hébert és a „veszettek” csoportja a szociális demagógia fegyverével támadta a Gironde-ot, az ellenzék másik nagy hangadója, Marat publicisztikáival a szokásos módon keltett feszültséget, tudniillik igyekezett a forradalom és a nép ellenségeinek beállítani politikai ellenfeleit. Robespierre és a jakobinus klub radikalizmusát tekintve elmaradt a fent említett csoportosulásoktól, számításait azonban mégis ebben a kórusban, a népszerűtlen kormány ellenzékében találta meg; mindeközben a Hegypárt lassan felépítette a maga „hátországát”, ugyanis a községtanács után a Nemzetőrségben, majd – Danton révén – az 1793 áprilisában felállított Közjóléti Bizottságban is vezető szerephez jutott.

Mindamellett, hogy a girondisták helyzete a fent felvázolt okok miatt 1793 tavaszán válságosra fordult, a kormányt a balszerencse is sújtotta, ugyanis áprilisban Dumouriez tábornok, a valmy-i győzelem egyik kovácsa előbb Párizs ellen indult seregével, majd átpártolt a koalíciós erőkhöz. A hadvezér árulása lemoshatatlan szégyenfoltnak bizonyult a Gironde számára, amit ellenfelei gátlástalanul ki is használtak: a kormányt már korábban is számtalanszor támadták azért, mert XVI. Lajos ügyében „túlságosan mérsékelt” álláspontot képviselt, Dumouriez hűtlensége azonban lehetőséget szolgáltatott az egész párt lejáratására. Az ellenzéki szónokok azzal riogatták a tömegeket, hogy az ellenség beférkőzött a girondisták soraiba, mi több, egyesek már azt a vádat is megfogalmazták, hogy valójában a hatalom birtokosai állnak az 1793 tavaszán kibontakozó royalista felkelés mögött.

A politikai élet eldurvulását mutatja, hogy a hegypárti képviselők esetenként guillotine-nal fenyegették a Gironde-ot a Konvent ülésein, a kormánypárt pedig hiába próbálta a fő hangadót, Marat-t egy vádhatározattal „kivonni a forgalomból”, a jakobinus többségű Forradalmi Törvényszék felmentette az újságírót. A girondisták ezután Hébert félreállításával kísérleteztek, ám Robespierre-ék ismét a radikálisok mellé álltak, és komoly szerepet vállaltak a május 31-i tüntetés megszervezésében. Ezen a napon a sans-culotte-ok összegyűltek a Konventnek otthont adó Tuileriák épületénél, majd az ülésterembe betörő népi küldöttség petícióban követelte, hogy a tehetősek megadóztatása révén maximálják a kenyér árát, tisztítsák meg a közhivatalokat, vegyék őrizetbe a gyanúsakat(!) és kizárólag az alsóbb rétegeknek biztosítsanak szavazati jogot. A nemzetgyűlésben kaotikus állapotok uralkodtak, Danton a szószékről a felkelőket dicsőítette, míg Robespierre „Dumouriez cinkosainak” elfogatását követelte, a tömeg azonban végül beérte annyival, hogy a képviselők egy közös felvonulással fejezték ki a nép és a törvényhozás megbonthatatlan egységét. Ebben a színjátékban természetesen a bukás szélére sodródott Gironde is kénytelen volt részt venni.

A nyugalom természetesen tiszavirág-életűnek bizonyult: a községtanács másnap már letartóztatási parancsokat fogalmazott a Gironde legbefolyásosabb politikusai ellen, őrizetbe vette Madame Roland-t, a lyoni események híre – Chalier elfogása és az ottani jakobinusok félreállítása – pedig valósággal lángba borította Párizst. Június 2-án újabb tömeg szerveződött a Konvent előtt, ezt azonban már a Nemzetőrség parancsnoka, Francois Hanriot irányította, aki az épületnek szegezett ágyúkkal követelte a nemzetgyűléstől a 29 árulónak nyilvánított girondista képviselő kiadatását. Bár az ülés elnöke bátor kivonulásával megpróbálta szétoszlatni a tüntetőket, Hanriot végül kikényszerítette a vádlottak letartóztatását, ami lényegében a kormány bukását jelentette. A forradalom ezzel egy új, a korábbiaknál sokkal radikálisabb szakaszba lépett: június 10-én, a Közjóléti Bizottság átalakításával a jakobinusok megteremtették a diktatórikus hatalomgyakorlás lehetőségét, majd megkezdődött az 1793. évi alkotmány kidolgozása, ami aztán sohasem lépett életbe. A mélyben még mindig hatalmas indulatok vártak a kitörésre, Charlotte Corday Marat ellen elkövetett merénylete pedig a lehető legrosszabb pillanatban adta meg a szükséges szikrát: a Vendée-ben, Toulonban és Lyonban dúló szörnyű polgárháborúval, a népfelkelés meghirdetésével, majd az 1793 szeptemberében hozott gyanúsak elleni törvénnyel a vérszomjas szellem kiszabadult a palackból.

A girondisták perével és kivégzésével kezdetét vette a jakobinus terroruralom, a sokszor kápráztató, groteszk és borzasztó külsőségek – például a forradalmi naptár, az embertelen kegyetlenkedések, vagy a Legfelsőbb Lény kultusza – mögött azonban már az eljövendő események körvonalai is megmutatkoztak. Árulkodó fejlemény volt, hogy a Közjóléti Bizottság élére álló Robespierre 1793 júliusában kitúrta Dantont a testületből, illetve, hogy szeptemberben Hébert és a „veszettek” köre már az új Konvent ellen tüntetett; ezek a látszólag apró változások jelezték, hogy a „Megvesztegethetetlen” köre kikkel konfrontálódik majd a következő hónapokban, június 2-a pedig az új kormányosoknak is súlyos tanulságot tartogatott abból a szempontból, hogy precedenst teremtett a hatalom erőszakos megszerzésére.