Marat meggyilkolása

Szerző: Tarján M. Tamás

1793. július 13-án gyilkolta meg Charlotte Corday Jean-Paul Marat francia politikust, a jakobinusok egyik legradikálisabb vezetőjét. Marat-nak, a forradalmi terror és diktatúra szószólójaként jelentős szerepe volt XVI. Lajos (ur. 1774-1792) 1793. januári kivégzésében, és a Gironde-dal való leszámolásban is – Corday vélhetően utóbbi párt iránt érzett szimpátiája miatt gyilkolta meg őt.

A svájci származású Marat a francia forradalom előtt filozófiai és természettudományi munkásságával hívta fel magára a figyelmet, leghíresebb műve az Esszé az emberről című tanulmány volt, melyben Helvetius nézeteit támadta. A későbbi forradalmárt bámulatos kitartás és szorgalom jellemezte, az 1780-as évek során kis híján halálra dolgozta magát azért, hogy a Francia Akadémia bevegye tagjai közé, elutasítása pedig olyan szellemi nagyságokat késztetett tiltakozásra, mint Goethe német költő, vagy az amerikai Benjamin Franklin. Miután 1789-ben kitört a forradalom, Marat Párizsba költözött, ahol a legradikálisabb, alsó társadalmi rétegeket tömörítő sans-culotte-ok szószólója lett, l'Ami du peuple – A nép barátja –, majd 1792 után a Journal de la Republique – a köztársaság publicistája – címet viselő lapjaival az egyik legolvasottabb agitátorrá lépett elő. A politikus volt az egyik fő felelőse a Mars-mezei sortűznek (1791. július 17.), ezért ebben az évben kétszer száműzték, lapját betiltották, ő maga pedig a város katakombáiban kényszerült bujkálni, ahol súlyos bőrbetegséget szerzett.

Miután XVI. Lajost 1792 augusztusában a Temple börtönébe vetették, Marat képviselői helyet szerzett a Konventben, és kulcsszerepe vitt a köztársaság kikiáltása utáni véres fordulatban. A radikális politikus a mérsékeltebb Gironde támadásainak legfőbb céltáblája lett, ennek ellenére mégis el tudta érni, hogy a Konvent 1793 januárjában, XVI. Lajos perét követően, nyilvános szavazással döntsön a király sorsáról, és halálba küldje az uralkodót. A jakobinusok 1793. évi Gironde-ellenes kampányában szintén Marat vitte a főszerepet, a sans-culotte-ok kedvenceként jelentős társadalmi támogatást szerzett Robespierre-ék június 2-i államcsínyéhez. Miután megalakult a diktatúra, a háttérbe szorult, mivel régi harcostársai – például Danton, vagy Robespierre – sorra elfordultak tőle; helyzetét jól jellemzi, hogy egyedül a Hébert vezette „veszettek” tekintettek fel rá. Közben Marat egészségi állapota egyre romlott, ideje nagy részét – bőrbetegsége miatt – házában, azon belül is egy kádban töltötte, onnan írogatta egyre-másra leveleit a Konvent számára, hogy befolyásolhassa annak munkáját. Itt érték később a halálos késszúrások is.

A gyilkos, Charlotte Corday, egy fiatal normandiai leány volt, aki élete nagy részét Caen városában, egy zárdában töltötte – mikor elkövette tettét, mindössze 25 éves volt. Az elszegényedett nemesi családból származó Corday 1791-ben csatlakozott a forradalomhoz, miután a kolostor, ahol tanult, bezárta kapuit. Nem tudni, politikai nézetei mennyire voltak kiforrottak, mindenesetre Charlotte az 1791 júliusi Mars-mezei sortűz, és az 1792-es szeptemberi mészárlás óta megszállottan gyűlölte Marat-t, a Gironde képviselői ellen indított – 1793. júniusi – jakobinus hajtóvadászat pedig meggyőzte őt afelől, hogy meg kell gyilkolnia a vérengzések fő felelősének tartott politikust. Az unokatestvérével élő leány ezért 1793 július elején Párizsba költözött, ahol egy tőrt vásárolt, és Hotel de Providence-ben szállt meg; itt írta meg szónoklatát „a béke és a jog francia barátai” számára, melyben megmagyarázta későbbi tettét. Charlotte az elkövetkező napokban a Konventben kereste áldozatát, akinek egészsége nem tette lehetővé a személyes részvételt. A leány azonban így sem adta fel, hanem július 13-án házában kereste fel a politikust, azzal az indokkal, hogy beszámoljon egy Caenben szerveződő girondista összeesküvésről. Bár a délelőtt során Marat felesége még elküldte őt, a forradalmár késő délután már fogadta későbbi gyilkosát.

A jelenet, mely a jakobinus politikus életének végső jelenete volt, az elmúlt 200 év alatt számos író, költő és festő képzeletét megragadta: a beszámolók szerint – az egyébként csinos – Marat egy fürdőkád piszkos vizében ülve fogadta Charlotte-ot, miközben jelentéseket olvasott a Konvent munkájáról, és indítványokat fogalmazott. A fiatal nő belépése után átadta bizonyítékul szánt leveleit a forradalmárnak, aki nemsokára jegyzetelni kezdte az állítólagos összeesküvők nevét. Charlotte Corday ezt a pillanatot használta ki arra, hogy elővegye tőrét, melyet aztán többször a gyűlölt férfi mellkasába döfött. Mivel a szúrások létfontosságú szerveket – szívet, tüdőt és egy aortát – értek, Marat pillanatokon belül halott volt, segélykérő kiáltása miatt azonban gyilkosa csapdába esett.

Corday egyébként egy percig sem gondolt a menekülésre, halálos nyugalommal várt, amíg a kiérkező hatóságok őrizetbe vették. Utóbb leveléből kiderült, hogy a fiatal lány így akarta elejét venni a további vérengzéseknek Franciaországban, Marat azonban, akit a terror fő felelősének tartott, messze nem rendelkezett akkora hatalommal, ami alapján Charlotte elvárásai teljesültek volna. Éppen ellenkezőleg, a girondistákkal rokonszenvező leány csak ürügyet szolgáltatott a forradalmi terror fokozására, melynek lendületét Robespierre és Saint-Just egészen a jakobinusok bukásáig fenntartotta. Corday tette nem csak azért volt hiábavaló, mert a súlyos beteg Marat-nak már amúgy is csak hónapjai voltak hátra, hanem azért is, mert vértanút kreált a diktatúra számára.

Miután Charlotte Corday a hatóságok kezére került, útja már csak egy irányban vezethetett: a guillotine alá. Egy nappal Marat temetése után, 1793. július 17-én csapták le a fejét Párizs piacterén. A korabeli beszámolók szerint a hóhér a halott leány torzóját felpofozta az emelvényen, ami még a sans-culotte-okat is felháborodással töltötte el. A jakobinusok bukása után aztán Marat és Charlotte – megítélés szempontjából – helyet cseréltek: a forradalmár véreskezű gyilkosként, míg a merénylő mártírként vonult be a francia történelembe, aki elkeseredett eszközzel próbálta védelmezni a szabadság és a béke eszméit. Charlotte Corday sorsa népszerű témája lett a művészetek szinte minden ágának: Shelley, Lamartine és a 20. századi német alkotó, Peter Weiss írásaiban örökítette meg alakját, míg Paul Bauldry. vagy a forradalom híres festője, Jacques-Louis Davis képen ábrázolta a leány híres-hírhedt tettét, mely minden szándék ellenére nem befolyásolhatta a francia forradalom későbbi eseményeit.