„A láthatatlan halál”
21 perc olvasásMarat meggyilkolása
Szerző: Hahner Péter
Albert Soboul azt írta A francia forradalom története című könyvében, hogy „Charlotte Corday, a fiatal normandiai royalista, a forradalmi Párizs kellős közepén meg tudta ölni a nép barátját. A forradalom egyik fejét akarta levágni…. Marat igen népszerű volt a sans-culotte-ok körében, akiknek sorsát igazi jósággal és mélységes emberséggel viselte szívén.”
Mindez igaz, de Jean-Paul Marat 1793 nyarán mégsem volt népszerű kollégái, a francia Nemzeti Konvent képviselői körében. A jólöltözött urak elhúzódtak az ápolatlan, gyanakvó újságírótól, aki egyáltalán nem ismerte a humorérzéket vagy a szerénységet. Valaha a párizsi előkelőségek divatos orvosa volt, aki írt regényt, felvilágosult szellemű politikai röpiratokat, jogi, filozófiai és fizikai tanulmányokat. Tudományos eredményeit azonban nem sikerült elismertetnie az akadémikusokkal, s ezt megalázó kudarcként élte át. 1789-től L’Ami du peuple (A nép barátja) címmel lapot adott ki, s hamarosan a forradalom egyik legnépszerűbb újságírója lett. Ezt jórészt a szegények iráni együttérzésének, indulatos újságírói stílusának és állandó vádaskodásának köszönhette. Már 1791-ben ideiglenes diktátor kinevezését és véres megtorlásokat követelt, s ezért többször bujkálni kényszerült. A királyság bukása (1792. augusztus. 10.) után a párizsi községtanács (a kommün) felügyelő bizottságának tagja és a Nemzeti Konvent képviselője lett. Ő volt az egyetlen, aki a Konvent szószékén helyeselte az 1792 szeptemberében végrehajtott börtönmészárlásokat. Ellenfelei gyilkosságra és fosztogatásra való felbujtás vádjával a Forradalmi Törvényszék elé állították, amely április 24-én felmentette őt, s diadalmenetben vitték vissza a Konventbe. Ezek után vezető szerepet játszott az 1793. június 2-i felkelésben, melynek során letartóztatták a Konvent mérsékeltjeinek (az úgynevezett Gironde-nak) vezetőit. A hagyomány szerint saját kezűleg kongatta meg a felkelésre hívő vészharangokat.
Ekkoriban politikai pályafutása már a vége felé közeledett. Állandó viszketegséggel járó ekcémája és tüdőbaja miatt nem tudta rendszeresen látogatni a Konvent üléseit, lazulni kezdett a népi társaságokkal fenntartott kapcsolata, s lapját sem tudta már teleírni, csak olvasói leveleit és régi írásait publikálta. Utolsó cikkeiben heves támadásokat intézett a népi mozgalom agitátorai és a Közjóléti Bizottság, a forradalmi kormányzat egyes tagjai ellen. Vagyis minden jel arra utalt, hogy előbb-utóbb mind a néptől, mind a kormányzattól elszigetelődik, s betegségei miatt hamarosan bekövetkező halálát csak kevesen fogják meggyászolni. 1793. július 13-án azonban egy romantikus regényekbe illő, minden szempontból drámai és valószínűtlen politikai merénylet áldozata lett, s ezzel – jelképes és közvetlen értelemben egyaránt – bekerült a francia forradalom panteonjába.
1793. július 13-án este nyolc felé Marat bőrbetegsége miatt a fürdőkádjában tartózkodott, s egy maga elé tett deszkán írogatott, amikor meghallotta, hogy valaki harmadszor is megpróbál bejutni hozzá. Mivel ez a kád egy cipő formájú, rézzel bélelt faalkotmány volt, amelyből csak a mellkasa állt ki, egy fésülködőköpenyt magára terítve az illendőség megsértése nélkül behívathatta az ismeretlen lányt. Párbeszédüket csak Charlotte vallomásából ismerjük, aki állítólag felsorolta a Gironde Caenba menekült vezetőinek a nevét. Marat megígérte, hogy az illetők egy héten belül a guillotine alá fognak kerülni. Ekkor érte a halálos döfés. A felülről lecsapó kés átszúrta a tüdőt, és behatolt a szívbe. A segélykiáltásokra előrohant Marat élettársa, Simonne Évrard, aki fellármázta a szomszédokat, de az újságírót már holtan emelték ki a kád véres vizéből. A merénylőt a tetthelyen elfogták.
Marie-Anne-Charlotte de Corday d’Armont elszegényedett, normandiai nemesi család lánya volt. Zárdában nevelkedett, szép volt, magas, művelt és magányos. Ükapja Corneille, a legnagyobb francia klasszikus drámaíró lányát vette feleségül, s ezért a Biblia és Plutarkhosz életrajzai mellett Charlotte-nak a XVII. századi drámák képezték fő szellemi táplálékát. Családja a forradalomban széthullott, fivérei emigráltak. Szegénysége és büszkesége miatt nem tolongtak körülötte a kérők, és 1793-ban, huszonöt éves korában már vénlánynak számított. Zárdába akart vonulni, de a forradalom feloszlatta a kolostorokat, s ő kénytelen volt kegyelemkenyéren élni Caenban, egy öreg nagynénjénél.
1793 júniusában megérkeztek Caenba a Gironde Párizsból menekülő képviselői, és fegyverre szólították fel a népet a fővárosi zsarnokok, Danton, Robespierre és Marat ellen. Ezerötszázan fogtak fegyvert, de amikor arról volt szó, hogy Párizs ellen vonulnak, július 7-én már csak tizenheten jelentek meg a toborzóhelyen. Az érzelmi és intellektuális kielégületlenségtől gyötört lány ekkor döntött úgy, hogy feláldozza életét a hazájáért, és egy Corneille-hősnőhöz méltó módon, személyesen végez a „zsarnokkal”. Párizsba utazott, ahol egy kést vásárolt, és két levélben is megkérte Marat-t, hogy fogadja őt. (David híres festményén a második levél néhány sora olvasható a halott Marat kezében: „Boldogtalan vagyok, s ez elégséges ahhoz, hogy jogom legyen a támogatására…”)
Valóban királypárti lett volna? Charlotte Corday egyetlen utalást sem tett a régi rendre vagy az uralkodóra. Július 17-én megrendezett perén Jacques Bernard Montané, a forradalmi törvényszék elnöke megpróbálta megtudni, hogy olvas-e királypárti lapokat, de csak azt a választ kapta, hogy Charlotte ismerte az általa felsorolt újságokat. Majd a vádlott így ismertette merényletének motívumait: „Igen, tudtam, hogy megrontja Franciaországot. Megöltem egy embert, hogy megmentsek százezret… Már jóval a forradalom előtt republikánus voltam, és sohasem hiányzott nálam a tetterő.” Az elnök megkérdezte, hogy kiket jellemzi a tetterő, mire Charlotte így válaszolt: „Akik nem törődnek egyéni érdekeikkel, és fel tudják áldozni magukat a hazájukért.”
Apjának így írt búcsúlevelében: „Bocsásson meg nekem, kedves papám, hogy engedélye nélkül rendelkeztem magamról. Sok ártatlan áldozatot bosszultam meg, és sok más szerencsétlenséget előztem meg. A nép, amely egy napon majd kijózanodik, örvendezni fog, hogy megszabadult egy zsarnoktól… Agyő, kedves papám, kérem, feledjen el, vagy inkább örvendezzen sorsomon, az ügy szép. Csókoltatom húgomat, akit teljes szívemből szeretek, akárcsak minden rokonomat. Ne feledje Corneille-nek ezt a sorát: «Becstelenné bűn tesz, nem pedig a vérpad.»”
Vagyis Charlotte Corday minden jel szerint egyáltalán nem volt királypárti összeesküvő, csak egy magányos, idealista álmodozó. A forradalmi törvényszék halálra ítélte. Július 17-én nyakazták le, az apagyilkosok számára rendszeresített vörös ingben. (A képviselőket ugyanis a haza atyáinak nyilvánították.) A per és a kivégzés során a lány mindvégig méltóságteljesen viselkedett, s szépsége kínos ellentétbe került Marat rútságával, akinek a nagy melegben gyorsan oszlásnak induló holttestét július 16-án nagyszabású szertartás során búcsúztatták el.
Marat emlékét a legkülönbözőbb csoportok próbálták kisajátítani, országszerte emlékműveket emeltek a tiszteletére, s szívét szent ereklyeként őrizték a Cordeliers-kolostorban. Sajátos, népi Marat-kultusz bontakozott ki, s földi maradványai 1794. szeptember 21-én bekerültek a Panthéonba, a nemzeti emlékhellyé, a nagy hazafiak temetkezési helyévé nyilvánított, egykori Szent Genovéva-apátság templomába. A terror és diktatúra korszaka után azonban a Nemzeti Konvent kimondta, hogy földi maradványokat csak a halál után tíz évvel lehet elhelyezni a Panthéonban, s Marat hamvait 1795. február 8-án eltávolították onnan.