A szejm elfogadja Lengyelország új alkotmányát

Szerző: Tarján M. Tamás

1791. május 3-án fogadta el a lengyel szejm a kelet-európai ország új alkotmányát (az ún. május 3-i alkotmányt), mely Európában az első, a világon a második polgári szellemű alaptörvény volt.

A Litvániával perszonálunióban álló Lengyelország, mely a 17. században még Európa legkiterjedtebb állama volt, 1791-re eljutott a megsemmisülés szélére. Az Articuli Henriciani 1573-es rendelkezései, majd az 1652-ben adományozott liberum veto joga elhozta ugyan a lengyel nemesek számára az aranyszabadságot, de megbénította a szejmet és az ország kormányzatát, ami Lengyelország folyamatos tekintélyvesztését okozta. Sobieski János (ur. 1674-1696) után a lengyel állam a környező nagyhatalmak bábja lett, területén gyakran háborúk zajlottak, a 18. század második felében pedig a megerősödő orosz, porosz és Habsburg nagyhatalmak eltervezték felosztását.

A legnagyobb befolyást Lengyelországra II. (Nagy) Katalin orosz cárnő (ur. 1762-1796) gyakorolta, kihasználva a II. Szaniszló Ágost király (ur. 1764-1795) által tervezett reformokat ellenző nagybirtokosok, valamint földnélküli nemesek ellentétét. Katalin, Mária Terézia (ur. 1740-1780) és II. Frigyes (ur. 1740-1786) az 1772-es első felosztás során a lengyel nemesi szabadságok védelmezőjeként lépett fel, hármuk érdeke ahhoz a rendszerhez fűződött, mely megbénította Lengyelországot és kiszolgáltatta a szomszédai kegyeinek.

Miután az 1780-90-es évek fordulóján Poroszország a forradalmi Franciaországgal, a Habsburgok és Oroszország pedig az Oszmán Birodalommal kerültek háborús konfliktusba, a nagyhatalmi nyomás enyhült Lengyelország felett, ezért az 1788 óta ülésező négyéves szejm 1791. május 3-án elfogadott egy új, polgári szellemben írt alkotmányt, mely a három évvel korábbi amerikai alaptörvény szellemében íródott. A nagyrészt Stanislaw Malachowski és Hugo Kollataj munkája révén elkészült új lengyel alkotmány megszüntette a „nemesi aranyszabadság” címén dúló anarchiát, felszámolta a nemesi jogokat, a jobbágyi rendszert és törvény előtti egyenlőséget valósított meg.

A felvilágosult Montesquieu gondolatai nyomán az alaptörvény rendelkezett a hatalmi ágak szétválasztásától, független bíróságot, kétévente kötelezően összehívott kétkamarás szejmet hozva létre, a végrehajtói hatalmat pedig a király és az általa vezetett tanács kezébe rakta le. A május 3-i alkotmány az esetleges lázadásoknak próbálta elejét venni a perszonálunió helyett az egységes királyság kikiáltásával és a konföderációs szervezkedések megtiltásával. Mivel a lengyel király 1791-ben szövetséget kötött II. Frigyes Vilmos porosz uralkodóval (ur. 1786-1797), úgy tűnt, a lengyel állam végre mozgásteret nyert a reformok kibontakozásához, a háttérben azonban II. Katalin már sikeresen munkálkodott egy újabb belháború kirobbantásán.

Az új alkotmány elsősorban az elszegényedett nemesek érdekeit sértette, akik az alaptörvény révén a felszabaduló jobbágyokkal azonos pozícióba kerültek. Ez a változás főleg az Oroszországgal szomszédos, elmaradottabb litván területeken szült engedetlenséget, ahol egy Potyemkin herceg által megszövegezett kiáltvány 1792 áprilisában létrehozta a Targowicai Konföderációt, Franciszek Branicki és Szceszny Potocki vezetésével. A konföderációra hivatkozva 1792 májusában mintegy 100 000 orosz katona tört be Lengyelországba, akiket a keleti lázadók még 20 000 fővel egészítettek ki. II. Szaniszló Ágost hiába bízott nyugati szomszédjában, Poroszország az első pillanatban elárulta őt, és orosz oldalon belépett a háborúba. A Poniatowski és Kosciuszko vezette királyi hadak velük szemben nem érték el a 40 000 főt sem, ráadásul a kezdeti vereségek hatására a király a vérengzés megakadályozása érdekében átállt a konföderáció oldalára.

Az alkotmányos kísérlet elbukott, a két nagyhatalom pedig a békével 1793-ban újabb területeket szakított le Lengyelországból, egy középső sávot hagyva meg látszólag független államként. Miután Tadeusz Kosciuszko 1794-ben Varsóban újabb felkelést támasztott, a következő évben a környező nagyhatalmak – ekkor a Habsburgok is részt vettek a felosztásban, megszerezve Nyugat-Galíciát – végleg felszámolták Lengyelországot, melynek államisága egészen az első világháború végéig megszűnt.