XVI. Lajos és családja megszökik Párizsból

Szerző: Hahner Péter

1791. június 20-án éjszaka szökött meg XVI. Lajos francia király (ur. 1774-1792) és családja a Tuileriák palotájából azzal a szándékkal, hogy eljusson Montmédy erődjébe. Az uralkodó menekülési kísérlete azonban balszerencsésen végződött.

François Furet francia történész úgy fogalmazott, hogy „személyes tulajdonságait tekintve XVI. Lajos nem az ideális uralkodó ahhoz, hogy megtestesítse a monarchia alkonyát Franciaország történetében: túl komoly, túl kötelességtudó, túl takarékos, túl erkölcsös és az utolsó időszakban túlságosan is bátor volt.” Azt is hozzátehette volna, hogy uralkodása túlságosan sikeres volt ahhoz, hogy kormányzatát a francia forradalom egyik kiváltó okaként tartsák számon. Kormányzata modernizálta a hadsereget, fejlesztette a haditengerészetet, eltörölte a kínvallatást, a királyi birtokokon könnyített a parasztság terhein, s polgárjogokat biztosított a protestánsoknak (1788). Az amerikai függetlenségi háborúba (1775—83) bekapcsolódva sikerült vereséget mérni Nagy-Britanniára. Korzika megszerzésével még Franciaország területét is gyarapította.

XVI. Lajos kormányzatát legfeljebb azzal vádolhatjuk, hogy nem sikerült kellően modernizálnia pénzügyeit, s ezért a pénzügyi válságból kinőtt politikai válság éppen akkor bénította meg az államgépezetet, amikor egy előre nem látható gazdasági válság mozgósította a tömegeket. A királyi kormányzat kétségkívül megbukott – de semmi jel sem utal arra, hogy bukása előtt sokkal zsarnokibb, reakciósabb vagy tehetetlenebb lett volna, mint XVI. Lajos elődeinek kormányzata, vagy más európai monarchiák 1789-ben. Még csak költekezőnek sem nevezhetjük, hiszen az állami kiadások jóval csekélyebb hányadát költötték el az udvar kiadásaira, mint a korábbi uralkodók idején: 1788-ban már csak az állami kiadások 5,7 %-át.

A király 1789. június 23-i reformprogramja is arról tanúskodik, hogy XVI. Lajos törekvései távolról sem voltak ellentétesek az Alkotmányozó Nemzetgyűlés reformereinek törekvéseivel. Olyan társadalmat szerettek volna létrehozni, amelyben a politikai hatalmat közösen gyakorolja a király és a nemzet képviselőinek testülete, amelyben az állam adóterheit egyenlően és igazságosan osztják szét a társadalom tagjai között, amelyben a régi kiváltságok nagy részét felszámolhatják, amelyben az érdem, és nem a születés biztosítja a vezető szerepet a társadalomban. XVI. Lajos azonban helyzetéből, hagyományaiból és politikai tapasztalataiból következően sokkal óvatosabb lépésekben kívánt haladni, mint a nemzetgyűlés képviselői. A képviselők azonban immár önmagukat tekintették az abszolút monarchia és a felvilágosodás hagyományai szerint osztatlannak tekintett hatalom legitim képviselőinek, és az ő világukban egyszerűen nem volt helye egy jó szándékú, reformer uralkodónak. Immár egyetlen szerepet szántak neki: a passzív végrehajtó szerepét, s amint megpróbált kilépni e szerepből, bűnösnek, zsarnoknak, a haza és a nép ellenségének kiáltották ki.

XVI. Lajos 1791-es szökési kísérletének okait pontosan feltárta hátrahagyott levelében. A király úgy látta, hogy a Nemzetgyűlés pénzügyi intézkedései, a közigazgatás szétzilálása, a tényleges hatalommegosztás hiánya és a forradalmi ideológia által fenntartott általános vádaskodás és gyűlölködés szelleme kormányozhatatlanná tette Franciaországot. Nem azért szökött el Párizsból, hogy külföldre meneküljön: Montmédy helyőrsége körében szerette volna visszaszerezni politikai mozgásszabadságát. Vele együtt kérdezhetjük, ahogy híres levelében megfogalmazta: „Mindezek után, amikor a király nem képes jót tenni, s megakadályozni az elkövetett rosszat, meglepő-e, hogy vissza akarta nyerni szabadságát, s biztonságba akarta helyezni családját?”

A Bouillé márki és Fersen gróf által előkészített szökést 1791. június 20-21-e éjjelén hajtották végre. A királyi házaspárnak két gyermekük, a király húga, egy nevelőnő, két komorna és három testőr kíséretében sikerült elhagynia Párizst. A szökést az utazás lassú üteme, a menekülők vigyázatlansága s az eléjük kirendelt katonai egységek keltette nyugtalanság hiúsította meg. Másnap este Varennes-en-Argonne városban, 230 kilométerre Párizstól és 50 kilométerre útjuk végcéljától feltartóztatták utazókocsijukat. Bouillé márki egy kisebb sereget küldött a királyi család felmentésére, de addigra a környező falvak népe fegyveresen Varennes-en-Argonne-ba tódult, s a katonák nem tehettek semmit. A királyi család Párizsba történő visszaszállítása négy napig tartott, rendkívül megalázó, s olykor életveszélyes körülmények közepette.

A közhiedelemmel ellentétben Jean-Baptiste Drouet, Sainte-Menehould postamestere nem ismerte fel a királyt, amikor átutazott városkáján. Amikor viszont távozásuk után megérkezett a szökés híre, egy Guillaume nevű barátjával utánuk vágtatott, megelőzte őket és fellármázta Varennes-en-Argonne hatóságait. Később az Alkotmányozó Nemzetgyűlés előtt azt állította, hogy egy papírpénzről ismerte fel a királyt, de állítását derültség fogadta.

A szökési kísérlet „feloldotta a forradalom fékjeit”. A király minden népszerűségét elveszítette, az országban köztársasági mozgalom bontakozott ki, s a nemesi tisztikar nagy része emigrált. A politikai válság élesen szembefordította egymással a forradalmi polgárság mérsékelt és radikális csoportjait. A mérsékeltek kivonultak a Jakobinus Klubból, létrehozták a Feuillant Klubot, a Mars-mezei sortűzzel július 17-én felszámolták a köztársasági mozgalmat, megkísérelték mérsékelt szellemben módosítani az alkotmányt, amelynek elfogadása fejében visszaültették trónjára a királyt.

Az uralkodó iránti általános bizalmatlanság azonban lehetetlenné tette az alkotmányos monarchia megszilárdulását. A szökés kudarca hatására II. Lipót császár, a francia királyné bátyja kiadta pillnitz-i nyilatkozatát, melyben a porosz királlyal együtt XVI. Lajos támogatására szólították fel az európai uralkodókat. Ezzel a forradalom hívei körében terjedni kezdett a háború lehetőségének gondolata.