Mozart halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Sem a nagy tudás, sem a kreativitás nem teszi az embert géniusszá. A szeretet az, amin egy elme alapszik.”
(Wolfgang Amadeus Mozart)

1791. december 5-én, Bécsben hunyt el Wolfgang Amadeus Mozart osztrák zeneszerző, a klasszicizmus egyik legjelentősebb alkotója. A salzburgi születésű művész mindössze 35 esztendősen fejezte be életét, ennek ellenére mintegy 600 zenedarabot, szimfóniát, versenyművet, misét és szonátát írt, ezenfelül pedig olyan nagyszerű operákat adott a világnak, mint például A varázsfuvola, a Cosi fan tutte, a Figaro házassága, vagy a Szöktetés a szerájból.

Mozart 1756 januárjában, Salzburgban látta meg a napvilágot, ahol édesapja, Leopold a hercegérsek szolgálatában állt mint udvari zenész. A férfinak köszönhetően a világhírű komponista oktatása szinte már csecsemőkorban elkezdődött, Mozart pedig jószerével előbb tanult meg zongorán és hegedűn játszani, mint írni-olvasni. A művészzseni gyermekkora aztán nagyon hamar véget ért, hiszen öt esztendős korában már saját zeneművet komponált – melyet még édesapja jegyzett le –, 1762-ben pedig a Mozart család koncertkörútra indult Európában. A kis Wolfgang első hangversenyét Linz városában tartotta, későbbi fellépései során pedig – többek között – olyan előkelőségeket kápráztatott el, mint Mária Terézia királynő (ur. 1740-1780), XV. Lajos francia király (ur. 1715-1774), illetve III. György brit uralkodó (ur. 1760-1820). Mozarték 1766-ban tértek csak vissza Salzburgba, Leopold, az édesapa azonban néhány hónapnyi „pihenő” után ismét Bécsbe vitte fiát.

A következő sorsdöntő utazás 1769-70-re tehető, amikor a família az itáliai udvarokat járta végig: Milánó, Velence és Nápoly mellett Mozart egy ideig Rómában is vendégeskedett, ahol XIV. Kelemen pápa külön audiencián fogadta a 14 esztendős fiatalembert, és az Aranysarkantyú-rendet adományozta neki. Leopold Mozart ezt a koncertkörutat sok szempontból már azzal a szándékkal szervezte meg, hogy fiát tehetségének megfelelő álláshoz juttassa valamelyik előkelő fejedelmi udvarban, így például a Ferdinánd Károly Antal osztrák főherceg milánói esküvőjére írt Ascanio Albában című opera is egyfajta „pályamunkaként” készült el. Mozartéknak viszont a félszigeten újra és újra csalódniuk kellett számításaikban, így aztán számos körút ellenére 1775-ben végül Colloredo hercegérsek salzburgi udvarában tudtak elhelyezkedni. Az európai utazások ugyanakkor nem csak a hírnév és a gyakorlat szempontjából bizonyultak fontosnak Mozart számára, hanem azt is lehetővé tették, hogy komponistaként is szédületes gyorsasággal fejlődjön. Az 1770-es évek végén az éppen férfivé érett komponista már majdnem 300 zenedarabbal büszkélkedhetett, ezek között pedig olyan remekművek szerepeltek, mint a Münchenben bemutatott Az álruhás kertészlány, vagy a szintén 1775-ös Pásztorkirály című opera.

A Mozart család tehát 1775-ben Salzburgban telepedett le, a kamaszkorú művész azonban nem ápolt túlságosan jó viszonyt munkaadójával, Leopold pedig még hosszú évekig nem tett le arról, hogy fiát fényesebb szolgálatba juttassa, így aztán Wolfgang és édesanyja 1777-ben ismét útra kelt nyugat felé. Mozart utolsó nagy turnéjának egyik legfontosabb állomása Mannheim városa volt, ahol a művész megismerkedett élete első nagy szerelmével, Aloisia Weberrel. Mindazonáltal az utazás igencsak szerencsétlenül alakult, ugyanis a zeneszerző édesanyja Párizsban váratlanul elhunyt, Aloisia pedig később kikosarazta a tehetséges komponistát, így Mozart egyedül tért vissza Salzburgba. Bécs, London és Párizs pezsgése után a vidéki kisváros egyhangúsága határozottan nyomasztotta a művészt, ez pedig a Colloredo érsek iránt táplált ellenszenvvel együtt bőven elég volt ahhoz, hogy a fiatal férfi 1781-ben, néhány hónappal az Idomeneo bemutatója után felmondjon munkaadójának.

Mozart Bécsben telepedett le, ahol hosszú ideig igencsak szerény körülmények között élt, hiszen – világraszóló tehetségként – zeneórákból kellett fenntartania magát, miközben sokáig a császárvárosba áttelepült Weber család albérlőjeként kapott szállást. A művész első szerelme, Aloisia ekkor már férjhez ment, a fiatalabbik leány, Constanze azonban édesanyjával maradt, a két fiatal között pedig idővel szerelem szövődött, melyet 1782-ben oltár előtt szenteltek meg. Mozarték később boldog házasságban éltek, kapcsolatukat azonban gyakran árnyékolta be gyász, ugyanis megszülető hat gyermekük közül csupán ketten élték túl az első napokat, az évtized derekától fogva pedig Constanze is gyakran betegeskedett.

Ezzel együtt a művész anyagi problémáin sem bírt felülkerekedni: annak dacára, hogy a bécsi évek Mozart művészetében kiteljesedést és számos esetben – például a Szöktetés a szerájból 1782-es, vagy a Figaro házassága 1786-os debütálásakor – komoly sikereket hoztak, a páratlanul tehetséges komponista nem tudott stabil egzisztenciát teremteni magának és családjának. Talán ennek is tudható be, hogy Mozart élete utolsó éveiben szinte emberfeletti teljesítménnyel dolgozott, és gyakorlatilag teljesen felőrölte szervezetét, mely 1791-ig bírta az őrült hajszát: hihetetlen, de a Don Giovanni, a bécsi olasz operatársulat megmentése érdekében írt Cosi fan tutte, a II. Lipót (ur. 1790-1792) prágai – cseh királyi – koronázására komponált Titus kegyelme, a Varázsfuvola és a Kis éji zene mind 1786–91 között született meg, miközben a zseni leckéket adott, hangversenyeket tartott, előadásokat vezényelt, és II. József (ur. 1780-1790) kamaramuzsikusaként is fellépett.

Mozart szervezete érthető módon egy idő után nem bírta ezt az emberfeletti tempót, így, jóllehet, 35 esztendősen életpályája már egy aggastyánéhoz volt méltó, a sors ennek meg is követelte az árát. A zeneszerző 1791 őszére súlyos betegségbe esett, gyakran magas láz kínozta őt, így utolsó művét, a Rekviemet lényegében már saját temetésére írta meg. A zenetörténet egyik legnagyobb alkotója 1791. december 5-én, mindössze 36 esztendősen fejezte be életét; halálának okát ma már nem tudjuk pontosan megállapítani, ráadásul Mozart végső nyughelye szintén feledésbe merült, halhatatlan emlékét egy jelképes sír őrzi a bécsi Sankt Marx temetőben.