A labdaházi eskü

Szerző: Hahner Péter

1789. június 20-án tették le a francia országgyűlés harmadik rendjének képviselői a labdaházi esküt, mellyel a jelenlévő küldöttek megfogadták, hogy addig nem oszlatják fel magukat, míg alkotmányt nem teremtenek Franciaország számára.

1789. május 4-én Versailles-ban ünnepélyesen megnyitották Franciaország rendi gyűlését. Másnap a papság, a nemesség és a harmadik rend (a közrendűek) képviselői végighallgatták a király és a miniszterek szónoklatait, majd rendenként elkülönített termeikbe vonultak a Kis Élvezetek Palotájában (Hôtel des Menus Plaisirs). Az 1750-ben elkészült épület azért kapta ezt a furcsa nevet, mert csak a vadászatot nevezték a király „nagy élvezetének”, az új épületben elhelyezett színi kellékek, sportszerek és társasjátékok a palotában bemutatandó, úgynevezett „kis élvezetek” segédeszközei voltak. Az együttes ülésezés és a legnagyobb létszámú harmadik rend számára deszkákból, gipszből és vászonból felépítettek az épület udvarán egy nagyobb termet.

A harmadik rend képviselői azzal próbálták előkészíteni a rendi különbségek felszámolását, az együttes ülésezést és a fejenkénti szavazást, hogy már május 6-án felkérték a papság és nemesség küldötteit a megbízólevelek közös ellenőrzésére. A nemesek többsége azonban ezt elutasította A harmadik rend küldöttei viszont nem voltak hajlandóak önálló kamarát alkotni, s ezzel elismerni a társadalom rendi felosztását. Június 10-én ezért hozzáláttak a rendi gyűlés valamennyi küldötte megbízólevelének ellenőrzéséhez, a távol maradt nemeseket és papokat pedig egyszerűen hiányzóknak nyilvánították. Egy hét múlva felvették a Nemzetgyűlés nevet, s ezzel jelezték, hogy immár ők képviselik a legfelsőbb hatalmat Franciaországban.

Június 4-én meghalt a király nyolc és fél éves kisfia, a trónörökös. A fiát gyászoló XVI. Lajos ezért csak megkésve reagált a rendi gyűlés eseményeire. Ez alatt egyre több papi küldött csatlakozott a Nemzetgyűléshez. XVI. Lajos végül erőt vett fájdalmán, és úgy döntött, egy királyi ülésen határozottan közli a képviselőkkel, hogy milyen reformokhoz járul hozzá. A három rend együttes ülésezését azonban a nagy létszám miatt csak a harmadik rend termében tarthatták meg, ahonnan az előkészítő munkálatok, a padok, ülések felállítása miatt pár napra kitiltották a küldötteket.

Előzetesen értesíteni azonban elmulasztották őket, és ezért június 20-án a harmadik rend küldöttei felháborodva gyülekeztek bezárt üléstermük előtt, melyben ácsok és belsőépítészek tevékenykedtek. Jean-Sylvain Bailly csillagász, a harmadik rend korelnöke és a Nemzetgyűlés első elnöke határozottan kijelentette, hogy tiltakozik az ülés megnyitásának eltiltása miatt, hiszen azt az előző napon erre az órára hirdették meg. Egyesek azt kiáltozták, hogy minden bizonnyal fel kívánják oszlatni a Nemzetgyűlést. Végül átvonultak a Saint-François és a Vieux-Versailles út kereszteződésénél lévői labdaházba, és ott tartották meg az ülést.

Jean Joseph Mounier a következő határozati javaslatot tette: „Mivel a Nemzetgyűlést a királyság alkotmányának meghatározására, a közrend megújítására és a monarchia igaz elveinek fenntartására hívták össze, semmi sem gátolhatja meg, hogy tanácskozásait ott folytassa, ahová a szükség kényszeríti őt, hiszen a Nemzetgyűlés ott van, ahol tagjai összegyűltek, bárhol is legyen az. A Nemzetgyűlés elrendeli, hogy tagjai azonnal és ünnepélyesen esküdjenek meg arra, hogy sohasem oszlanak szét, és bárhol összegyűlnek, ahol a körülmények megkövetelik, amíg létre nem hozták és szilárd alapokra nem fektették a királyság alkotmányát, és amint letették ezt az esküt, valamennyi tagja egyéni aláírásával erősítse meg megingathatatalan elhatározását.”

Valamennyi képviselő megesküdött erre, majd betűrendben szólították a bírósági kerületek, tartományok és városok küldötteit, akik az íróasztal elé járulva aláírták az esküt. Egyedül Martin Dauch a castelnaudary-i bírósági kerület képviselője nem tette le az esküt, társai pedig a véleményszabadság bizonyítására tiszteletben tartották döntését.

A labdaházi eskü forradalmi fordulat volt: a pénzügyek rendezésének céljával összehívott gyűlés immár esküvel kötelezte magát az egész politikai rendszer megújítására. Ezek után három nappal a király már hiába tette közzé saját reformprogramját, a képviselők megvitatni sem voltak hajlandóak. Immár magukat tekintették minden hatalom forrásának. Ezt fejezte ki Mirabeau márki híres szónoklata, amit a király távozása után tartott, s melynek utolsó mondatát e formában fogalmazta meg később: „Mi a nép akaratából vagyunk itt, és csak a szuronyok hatalmának engedünk!” Sokkal fontosabb volt ennél, amit előtte mondott: „Ki adja önöknek e parancsokat? Az Önök meghatalmazottja!... Neki kellene ezeket tőlünk megkapnia, uraim, tőlünk, akiket sérthetetlen politikai szentség övez, mert kizárólag tőlünk várja huszonötmillió ember a biztos boldogságot…”  A király ugyan elrendelte, hogy egyelőre ülésezzenek külön, de a beszédében ő sem zárta ki annak a lehetőségét, hogy bizonyos kérdéseket közösen vitassanak meg. Ezért amikor megtudta, hogy nem engedelmeskednek neki, indulatosan jóváhagyta a történteket, s nem folyamodott a Mirabeau által emlegetett szuronyokhoz.

Egyre több papi és nemesi képviselő csatlakozott a Nemzetgyűléshez, s június 27-én végre a király is elrendelte, hogy valamennyien ülésezzenek együtt. Július 9-én a gyűlés felvette az Alkotmányozó Nemzetgyűlés nevet, s a júliusi párizsi felkelés-sorozat után hozzáláthatott Franciaország alkotmányának megfogalmazásához.