A Bastille bevétele

Szerző: Hahner Péter

A párizsi Bastille neve erődöt vagy bástyát jelentett. Nyolc huszonöt méter magas torony alkotta, melyeket három méter vastag falak kötöttek össze, s egy hatvanhatszor harminc méteres, kissé szabálytalan téglalap mentén helyezkedtek el. Tornyai különböző neveket kaptak: Sarok-, Kápolna-, Kincstár-, Grófság-, Kút-, Bertaudière-, Basinière- és Szabadság-torony. Ez utóbbi név arra utalt, hogy az itt elhelyezett rab szabadon sétálhatott az erődben. A Kápolna- és a Szabadság-torony között egy épület két részre osztotta a belső udvart. Aki a Grófság- és a Basinière-torony közötti kapun lépett be a Nagy-udvarba, az jobbra felfedezhetett egy régi kaput, amely nem vezetett sehová – ez volt hajdan a középkori városkapu. A szemben lévő falon egy óra volt, a számlapját megláncolt fogolypárt ábrázoló szobrok tartották. Ez alatt lehetett átjutni a szűkebb Kút-udvarba. A falakon kívül, délen egy ódon, csak pár méter magas bástya terpeszkedett, melyet konyhakertként használtak.

Megépítését a százéves háború harminckettedik, s egyik legválságosabb évében, 1369-ben rendelte el V. vagy Bölcs Károly király. Az erőd Párizs keleti kapuját védte – a középkorban még itt húzódott a városhatár. 1370-ben kezdték meg az építését és 1383-ban fejezték be, VI. Károly uralkodása idején. Hugues Aubriot, Párizs elöljárója elöljáró tette le az alapkövét, és a hagyomány szerint ő lett az erőd az első foglya. Királyi várnak tekintették, de egyetlen uralkodó sem lakott itt, inkább városvédő erődként, arzenálként, fegyvertárként és alkalmanként börtönként használták.  

Vastag falak és ágyúk védték – parancsnokai mégis minden egyes ostrom idején feladták, anélkül, hogy alaposabb kísérletet tettek volna a védelmére. 1413-ban a Caboche-féle lázadás idején a párizsi nép foglalta el, 1418-ban a burgundiai párt, két év múlva pedig a megszálló angolok, akik 1436-ig nem is hagyták el. A vallásháborúk idején 1565-ben Condé herceg foglalta el, Guise Henrik 1588-as meggyilkolása után a Katolikus Liga fegyveresei, 1591-ben Mayenne hercege, 1594-ben pedig a spanyolok, akik még ez évben, IV. Henrik Párizsba történő bevonulása idején hagyták el. 

IV. Henrik, az első Bourbon király Sully hercegét nevezte ki a Bastille kormányzójává, aki kincstárként használta, s tizenhárom millió livre-t halmozott fel az erődben. (Ezt IV. Henrik halála után özvegye, Medici Mária igen gyorsan eltékozolta.) A Fronde nevű polgárháborúk idején, 1649-ben az erőd parancsnoka újra harc nélkül megnyitotta kapuit a felkelők előtt. 1652. július 2-án Montpensier hercegnő, a király nagynénje innen nyittatott tüzet az ágyúkkal a Párizst ostromló királyi csapatokra. Pár hónap múlva, októberben viszont az erőd védői harc nélkül megadták magukat a királynak. Ezután Jules Mazarin első miniszter halmozott fel hétmilliós vagyont a Bastille-ban.  

Párizs terjeszkedésével az erőd elveszítette védelmi funkcióit, és királyi börtön lett belőle. Az efféle börtönökbe, melyből még egy tucatnyi volt Párizsban, királyi elfogatóparanccsal vitték be a foglyokat, és ugyancsak királyi rendelettel hagyhatták el. A 17—18. században a börtön nem a büntetés helyszíne volt, a rabokat csak az ítéletig őrizték itt, vagy pedig „atyai megrovásként” kerültek meghatározatlan időre fogságba. Az irracionálisan viselkedő, kicsapongó vagy költekező nemesi fiatalokat a családfő kérésére a király börtönbe záratta, mint valamennyi nemesember „családfője”. A 18. századi királyi elfogatóparancsok több mint 90 %-át nem a király vagy miniszterei kezdeményezésére, hanem családfők kérésére adták ki. 

 Hány fogoly raboskodhatott az erődben? A 17. század közepéig csak felbecsülni lehet számukat, amely a történészek szerint nyolcszáz lehetett. Ezután viszont pontosan tudjuk a foglyok számát, mert a dokumentumok fennmaradtak. 1659 és 1789 között 5279 személy raboskodott a Bastille-ban. XIV. Lajos uralkodása alatt 2320 volt a foglyok száma (ebből 304 nő), XV. Lajos kiskorúsága idején, 1715-től 1743-ig 1459 (ebből 226 nő), személyes kormányzata idején 1194 (ebből 175 nő), XVI. Lajos uralkodása idején pedig, 1774-től 306 (ebből 32 nő). Vagyis négyszáz év alatt körülbelül hatezer foglya volt az erődnek.

XIV. Lajos uralkodása idején évi átlagban negyvenhárom személyt tartottak fogva, a régensség és Fleury minisztersége idején (1715—1743) ötvenkettőt, XV. Lajos személyes kormányzata (1743—1774) alatt harminchármat, XVI. Lajos idején húszat. A bebörtönzöttek 22 %-a könyv- vagy lapkiadói visszaélés miatt, 21 %-uk politikai, 16 %-uk pénzügyi vétség miatt, 14 %-uk pedig vallási ügyek miatt került a Bastille-ba. A többi fogoly köztörvényes bűnöző volt. 15 %-uk esetében nem tették közzé az okot, valószínűleg a családi becsület védelmében. 

Az erőd híresebb foglyai közül megemlíthetjük Richelieu ellenfeleit, Nicolas Fouquet minisztert, az 1680-as évek „méregafférjának” vádlottjait, valamint a hírhedt Vasálarcost, aki 1698 és 1703 között raboskodott itt. Csak egyetlen kivégzésre került sor a Bastille-ban: 1602-ben itt fejezték le a IV. Henrik ellen összeesküvő Biron herceget. A 18. században a Bastille felvilágosult írók, engedetlen katonatisztek és párbajozó nemesek viszonylag kényelmes börtönévé vált. A kínvallatást megszüntették, a láncokat és földalatti cellákat nem használták. A foglyok írhattak, olvashattak, vendégeket fogadhattak. Voltaire a kormányzó asztalánál étkezett, és itt írta meg Henriade című eposzának nagy részét, Morellet itt ír röpiratot a sajtószabadságról, Marmontel pedig sokáig dicsérte a jó kosztot. A nyaklánc-per idején bebörtönzött Rohan bíboros két lakosztályt foglalt le, három inas állt a rendelkezésére, és esténként pezsgős vacsorákat rendezett. De Sade márki számára több szobát felújíttattak, s Burgundiából rendelt borospalackjait az erőd pincéjében hűtötte le. A szegényebb foglyok természetesen nem éltek ilyen fényűzően, de a kormány az ő ellátásukról is gondoskodott. Fejenként 10 livre járt egy fogolynak naponta, s aki ezt az összeget nem költötte el, szabadlábra helyezésekor átvehette.

A Bastille fenntartása nem volt olcsó mulatság, évente 120—140 livre-be került. Ezért a kormányzat többször is felvetette, hogy le kellene bontani. 1784-ben egy Corbet nevű építész parkot tervezett a helyére, középen XVI. Lajos szobrával, talpazatán az erőd láncaival. 1789 nyarán már csak hét foglya volt az erődnek. Jean Antoine Pujade, Bernard Laroche, Jean Lacorrège és Jean Béchade váltóhamisításért került ide. Az ír Jacques François Xavier Whyte de Malleville gróf és egy bizonyos Tavernier elmebetegek voltak. A languedoci Gabriel Charles Joseph Paulin Hubert de Solages grófot pedig saját családja kérésére tartóztatták le szexuális perverziók miatt. E hét foglyot René Jourdan de Launey kormányzó és Louis Deflue hadnagy vezetésével száztizennégy közkatona őrizte. 

Amikor 1789. július 12-én kitört a párizsi felkelés, a szomszédos Arsenal (lőporraktár) parancsnoka felkérte de Launeyt, hadd helyezze el a puskaport a biztonságosabb Bastille-ban. Még aznap éjszaka 250 hordó puskaport szállítottak át. Előbb az udvaron helyezték el valamennyit, majd egy biztonságosabb pincében. A felkelők fegyvert és puskaport kerestek. 14-én délelőtt kifosztották az Invalidusok (rokkant katonák) Székházát, ahol puskákat találtak, puskaport azonban nem. A Párizst fenyegető seregek tisztjei ekkor már nem bíztak katonáikban, s egyetértettek abban, hogy vissza kell vonulniuk. Ezzel a felkelés sorsa el is dőlt, a Bastille elfoglalása már csak szimbolikus jelentőségű lesz.

Előbb küldöttségeket menesztettek de Launey-hoz, azt kérve, vonják vissza a lőrésekből a Párizst fenyegető ágyúkat. A kormányzó engedett, de a felkelők délután fél kettő körül tüzet nyitottak az erődre. Az ostromot az döntötte el, hogy fél négy tájban Pierre Augustin Hulin a francia gárdisták egy csapatával és négy ágyúval az ostromlók mellé állt. Egy másik csapat élén Jacob Job Elie hadnagy is megérkezett. Amikor a kapuval szemben felállították az ágyúkat, de Launey idegileg összeomlott. Kísérleteket tett a kapitulációra, majd feltétel nélkül feladta az erődöt, ahová öt körül becsődült a tömeg.

Az ostromlók létszáma 800 és 1000 körül lehetett, többségük kisiparos, kiskereskedő és bérmunkás volt, de mintegy 80 katona és 40 módosabb polgár is részt vett a harcban. 83 ostromló esett el, s később még 15 halt bele a sebeibe. A védők közül a harcban egy katona esett el, és három sebesült meg. A kapituláció után a kormányzót és két tisztet öt katonával együtt lemészárolták. A foglyokat kiszabadították, a hamisítók bölcsen eltűntek, a fehér szakállú Whyte de Malleville-t körmenetben vitték, nem törődve azzal, hogy kiszabadítóinak a „Végtelenség őrnagya” néven mutatkozott be. Solages gróf tűrte, hogy etessék, itassák, majd visszatért családjához.

A Bastille-t tehát nem azért foglalták el, mert a zsarnokság börtöne volt, hanem azért vált a zsarnokság börtönévé az utókor szemében, mert a francia forradalom egyik legemlékezetesebb népfelkelése során a lőport kereső fegyveresek elfoglalták. Még azt sem mondhatjuk, hogy a felkelők rombolták le: vaskos falait csak komoly építészeti szaktudással sikerült lebontani 1790 februárjára. A munkálatokat vezető Pierre François Palloy alaposan meg is gazdagodott hazafias vállalkozásából. A kövek egy részét építkezésekhez adta el, a maradékból apró Bastille-modelleket faragtatott, az ajtókból, zárakból, kulcsokból különböző emléktárgyakat, tintatartókat, tubákos szelencéket, levélnehezékeket, a papírokból kártyákat, legyezőket és táblaképeket készíttetett, a láncokból pedig érméket kovácsoltatott. Semmi sem kerülte el a figyelmét: még az erőd kormányzójának márványkandallójából is dominót készíttetett. Ezután több száz Bastille-emlékcsomagot küldött szét a megyei, kerületi és községi elöljáróságokhoz. Csak a szállítási díjat kellett kifizetni, de Palloy így is nagy összeget vághatott zsebre. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a rettegett erődöt az emléktárgy-ipar semmisítette meg.

Azonnal megszületett a mítosz, mely szerint a „nép” elfoglalta a zsarnokság börtönét. Thomas Jefferson amerikai nagykövetként Párizsban tartózkodott, s öt nappal az ostrom után ezt írta egyik levelében: „A nép rohamozott és szinte pillanatok alatt elfoglalt egy száz fő által védett, hihetetlenül erős erődöt, amely már több szabályos ostromot kiállt, és még sohasem vették be.” Az utókor azóta is sorsdöntő eseménynek tekinti a történteket. Valójában a Bastille elfoglalása csak egyik tényezője volt az 1789 nyarán kirobbanó erőszakhullámnak, melynek országos elterjedése bírta rá az Alkotmányozó Nemzetgyűlést a régi rend felszámolására. 

Egy évvel az erőd elfoglalása után nagyszabású szövetségi ünnepet rendeztek a Mars-mezőn. 1795-ben a Nemzeti Konvent ünnepnappá nyilvánította július 14-ét, amelyet a konzulátusig tiszteletben is tartottak. A monarchikus rendszerek eltörölték ezt az ünnepet, az évfordulón viszont gyakran került sor tüntetésekre. Végül a harmadik köztársaság idején, 1880. július 6-án a nemzetgyűlés e napot nemzeti ünneppé nyilvánította. A radikálisok a Bastille 1789. július 14-i ostromáról emlékeznek meg azóta is, a mérsékeltek pedig az 1790. július 14-i szövetségi ünnepről.