Horea és Closca kivégzése Gyulafehérváron

Szerző: Tarján M. Tamás

„aki disunita religióra [ti. ortodox hitre] nem áll és oláh köntösben nem jár, vagy nyársba húzzák vagy fejét veszik.”

1785. február 28-án végezték ki Gyulafehérváron Horeát és Closcát, az 1784 novemberében kirobbant erdélyi román parasztfelkelés két vezetőjét.

Bár a 20. századi magyar és román történetírás előszeretettel interpretálta nemzeti konfliktusként az 1784-es erdélyi parasztfelkelést, a valóságban az eseményeket nem a nacionalizmus szellemi befolyása idézte elő. A felkelők a három vezér – Crisan, Closca és Horea – román származása dacára elsődlegesen erdélyi jobbágyként ragadtak fegyvert, ugyanis a nagyfejedelemség kisebb és gyengébb terméshozamú birtokain ők sokkal jobban megérezték az úrbéres terhek súlyát, mint magyarországi társaik.

Erdélyben a földesurak kevésbé voltak tehetősek, így aztán jóval nagyobb mértékben szorultak rá a robotra, illetőleg a jobbágyoktól beszedett adókra. Bár az is tény, hogy a kisszámú értelmiséggel, nemesi elit nélkül álló románságot az ortodoxia megtűrt – és nem elismert – felekezeti státusa és a három rendi nemzet kirekesztő magatartása igencsak sértette, 1784 során a politikai jogokat követelő szellemi vezetők nem ragadtak fegyvert, sőt, elítélték a véres eseményeket. Annak ellenére tehát, hogy 1784 november-decemberében az esetek döntő többségében valóban az ortodox román jobbágy állt szemben a katolikus vagy protestáns magyar nemessel, a konfliktus nem nemzeti jellegű volt; egész egyszerűen a románság döntő többsége jobbágyi sorban élt, megtartotta görögkeleti hitét, ráadásul a felkelés tűzfészke egy olyan terület volt, ahol ez a nemzetiség élt többségben.

Az 1784. évi parasztfelkelés lángja ugyanis az Érchegység területéről és Zaránd megyéből, Zalatna környékéről indult ki, ahol 1772-ig úgyszólván paradicsomi állapotok léteztek, hiszen az itteni kincstári uradalomban addig a lakosság jelentős része el tudta kerülni az adófizetést. Ez a „jó világ” aztán egy feljelentés nyomán egyszeriben véget ért, a zalatnai jobbágyok terhei jelentősen megnövekedtek, így az 1770-es végétől több alkalommal is küldöttséget menesztettek Bécsbe. Érdekesség, hogy a delegáltak között Horea és Closca nevét is megtalálhatjuk.

A parasztfelkelést gyakorlatilag II. József (ur. 1780-1790) 1784. január 31-i rendelete váltotta ki, melyben az uralkodó arra utasította a Guberniumot, hogy növelje az erdélyi határőrök létszámát, és e célból végezzen összeírást a határőrkerületek falvaiban. Ezután egyik félreértés követte a másikat, ugyanis a Gyulafehérváron összesereglett, nagyrészt román nemzetiségű jobbágyok között – akik a katonaéletben a nyomorból való kitörés lehetőségét látták – elterjedt a hír, hogy már megkezdődött az összeírás, így júniustól augusztusig 80 falu népe jelentkezett határőri szolgálatra.

Miközben a Gubernium tisztviselői sértődöttségükkel voltak elfoglalva – hiszen úgy tűnt, Bécs a helyi kormányszervek megkerülésével megkezdte a toborzást –, Horea Gyulafehérváron elhíresztelte, hogy II. József elismerte őt a szolgálatra jelentkező románok vezetőjének, Crisan pedig a Fehér-Kőrös vidékén szólította hadba a jobbágyokat. őszre több tízezres embertömeg gyűlt össze Erdélyben, melyet végtelenül felbőszített, hogy „a nemesség” – valójában a Gubernium – elgáncsolta törekvéseit, ráadásul a szemükben ez ugyanaz a „nemesség” volt, mely korábban elviselhetetlen adókat rótt ki rájuk.

1784 novemberére a feszültség aztán robbanáshoz is vezetett: a Crisan, Closca és Horea vezette jobbágysereg a következő hetekben hatalmas dúlást és mészárlást vitt végbe Alsó-Fehér, Zaránd és Hunyad vármegyében a nemesek és a nem-ortodox hitűek között. A felhergelt tömegek sorra rohanták le a falvakat, felégették a nemesi kúriákat, azokat pedig, akik nem a görögkeleti rítust követték, áttérésre kényszerítették, vagy kegyetlenül meggyilkolták. Fontos kiemelni, hogy az egy hónapig tartó dúlás és mészárlás szintén nem a magyarság mint nemzet, hanem a nemesség és az „eretnekek” kiirtására irányult, és azok a települések sem részesültek különb bánásmódban, ahol történetesen románok vagy szászok éltek.

II. József 1784. november 12-én szerzett tudomást a parasztfelkelés kirobbanásáról, és mivel hosszú ideig tétovázott azzal kapcsolatban, hogy miként lépjen fel, később elterjedt az a népszerű – ám hamis – toposz, hogy az uralkodó tudatosan engedte – sőt, bátorította – a „magyarság kiirtását.” A valóságban persze a király nem azért bizonytalankodott, mert élvezte a gyilkolászást, éppen ellenkezőleg: igazságosan akart eljárni, és próbált olyan módot találni, mellyel megelőzhető lett volna a még nagyobb vérontás. Ezzel magyarázható Bécs lassú reakciója, és a tény, hogy mire az új főparancsnok eljutott Erdélybe, a helyi erők és a saját védelmüket megszervező nemesek már leverték a felkelést. Kray Pál – a napóleoni háborúk későbbi tábornoka – és Schultz alezredes két hadoszlopa 1784 decemberében szétverte a parasztseregeket, a három fővezért pedig az év vége előtt sikerült kézre keríteniük.

A lázadás leverése után körülbelül 600 embert zártak tömlöcbe, II. József kérésére azonban a foglyok nagy részét csupán testi fenyítésben részesítették, vagy egyszerűen szabadon engedték. Az uralkodó utasítására végül csak a három fővezért, Crisant, Closcát és Horeát ítélték halálra, rajtuk azonban szörnyű példát statuáltak, ugyanis a kivégzés módjának a kerékbetörést választották. A szörnyű kínok elől Crisan az öngyilkosságba menekült, így 1785. február 28-án csak két társán hajtották végre a kiszabott ítéletet. Bár a három férfi halála után a parasztfelkelés lángja végleg elcsitult, II. József még hosszú ideig az események hatása alatt maradt, így azok jelentős szerepet játszottak híres jobbágyrendeletének kiadásában.