II. József kiadja jobbágyrendeletét

Szerző: Szarka László

1785. augusztus 22-én adta ki II. József magyar király (1780-1790) egyik leghíresebb pátensét, melyben Csehország és az örökös tartományok után Magyarországon és Erdélyben is eltörölte az örökös jobbágyságot, és a röghöz kötöttséget felszámolva biztosította a jobbágyok szabad költözködésének jogát. A korábbi és későbbi hasonló rendeleteivel igyekezett javítani a legalsó – és egyúttal legnépesebb – társadalmi réteg életkörülményein. 

A földtulajdont és a mezőgazdasági termelést központba állító fiziokrata eszmék híveként Il. József trónra lépésétől kezdve arra törekedett, hogy a Monarchia országaiban és tartományaiban a rendi kiváltságokkal nem rendelkező jobbágyrétegek közül a földesuraknak leginkább kiszolgáltatott röghöz kötött örökös jobbágyságnak megadja azokat a jogokat, amelyekkel a szabadmenetelűek rendelkeztek. A jobbágyrendeletet uralkodása első évének végén, 1781. november 1-jén elsőként Csehországban hirdették ki. Ebben a tartományban volt ugyanis a földművelő népesség helyzete a legsúlyosabb az egész Monarchiában, itt volt a röghöz kötött örökös jobbágyok aránya a legnagyobb. A jobbágyrendelet célja ugyanis nem jobbágyfelszabadítás, hanem a jobbágyok személyi jogainak kibővítése volt. Nem számolta fel tehát az úrbéres jobbágyok robot-, járadék- és adószolgáltatásainak rendszerét. A föld tulajdonjogának kérdésében egy másik rendeletével lehetővé tette, hogy  a jobbágyok „tulajdonjogot” vásárolhassanak az általuk művelt jobbágytelekre.  Magyarországon az 1783. július 17-i rendelete előbb csak a jobbágyok ingóságaikal való szabad  rendelkezését, a házasságkötésnek, a mesterség tanulásának és gyakorlásának szabadságát mondta ki és megtiltotta, hogy a földesurak paraszti földet vegyenek tulajdonukba. 

A jozefinista jobbágypolitika tehát alapvetően a tereziánus korszak 1767. évi úrbéri rendeletének irányát folytatta és igyekezett az egész Monarchiára kiterjeszteni a földbirtokok felmérésén alapuló egységes gazdaság- és adópolitikát. A magyarországi és erdélyi jobbágypolitika alakításában II. József szociális érzékenysége és azok a személyes tapasztalatok is nagy szerepet játszottak, amelyre részben még még trónörökösként tett utazásai során szerzett. A jobbágypátens elhúzódó magyarországi és erdélyi kihirdetését ugyanakkor jelentős mértékben meggyorsította, hogy 1784-ben, Crisan, Closca és Horea vezetésével az Erdélyi-középhegységben és érchegységben a román jobbágyok – egyebek közt II. József jobbágypolitikai terveire hivatkozva – felkelést robbantottak ki Erdélyben. Az uralkodó, aki 1783-ban személyesen másodszor is látogatást tett Erdélyben, trónra lépésétől fogva arra törekedett, hogy kontaktust teremtsen alacsonyabb sorsú magyarországi és erdélyi alattvalóival. Az 1784. évi lázadás idején is kezdetben igyekezett elkerülni a vérontást, de halogató, kiváró politikájával maga is hozzájárult ahhoz, hogy a felkelők, katonaszökevényekkel és rablóbandákkal társulva az év végéig több  erdélyi és kelet-magyarországi vármegyében kegyetlen gyilkosságokat és pusztításokat hajtottak végre.  

Az erdélyi jobbágyfelkelés hatására 1785 nyarán megszületett a döntés, és  augusztus 22-én II. József végre kibocsátotta a magyarországi jobbágyrendeletét. Ebben helyet kapott az eredeti pátensből az örökös jobbágyság teljes megszüntetése, valamint a szabad költözés megadása. Minthogy a magyarországi jobbágyok nagy többsége, hozzávetőleg öt millió fő szabadmenetelű volt, a jobbágyrendelet egymilliónál kevesebb örökös jobbágyot érintett.  A pátens értelmében az egykori jobbágyok ezentúl szabadon rendelkezhettek ingóságaikkal és zavartalanul használhatták telküket, ahonnan a földesúr törvényes indok nélkül már nem űzhette el őket. A rendeletnek legalább ennyire fontos része volt, hogy az uradalmi parasztságot ezután nem kényszeríthették költözésre, és a cselédi szolgálattal is csak azokat lehetett terhelni, akik önként vállalták azt. József arra is gondot fordított, hogy a jobbágyok sérelmei a továbbiakban ne maradhassanak orvosolatlanul; a jobbágyrendelet a földbirtokosok hatalmaskodásainak kivizsgálását a vármegyei ügyész feladatkörébe utalta.

A könnyítések a következő években is folytatódtak: 1786-ban rendelet tiltotta a botbüntetést, egy másik pedig azt szabályozta, hogy a földesúri kilencedet és az egyházi tizedet a termények betakarítása után 24 órán belül be kellett szedni. Ugyanebben az évben könnyítették, illetve szabaddá tették a jobbágyok bormérését és malomhasználatát, valamint az általuk termelt termékek piaci értékesítését.  Összegzésképpen tehát elmondhatjuk, hogy a jobbágyrendelet ugyan nem eredményezett gyökeres változást a parasztság gazdasági és társadalmi helyzetében, ám a dokumentumban foglalt jogoknak – az elnyert személyi szabadságnak – és a hatósági ellenőrzésnek köszönhetően az egykori jobbágyok életkörülményei jelentős mértékben javultak. II. József pátensei a Monarchia minden országában és tartományában jelentős mértékben segítették a parasztság boldogulását, megakadályozták az Elbától keletre kialakult örökös jobbágyság rendszerének szigorítását és a feszítő társadalmi  ellentétek végzetes elmélyülését. Nem véletlen, hogy a halálos ágyán – a “nevezetes tollvonás” néven ismert 1780. január 26-i határozatában – visszavont több ezer magyarországi és erdélyi rendelete mellett csak a türelmi rendeletet, az alsópapságról szóló pátenst és a jobbágyrendeletet tartotta érvényben.