Mária Terézia halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk!”
(Mária Terézia az úrbéri rendelet kiadásakor)

1780. november 29-én hunyt el Habsburg Mária Terézia (1740-1780), a magyar történelem saját jogon uralkodó második királynője, a felvilágosult abszolutizmus egyik legjelentősebb európai képviselője, a Habsburg-Lotharingiai-dinasztia „ősanyja.” 

Bár Mária Terézia édesapjának, III. Károlynak (1711-1740) az uralkodása azon erőfeszítés jegyében telt, hogy leánya számára biztosíthassa az öröklés jogát, a Pragmatica Sanctio jogi garanciái a gyakorlatban végül nem bizonyultak elegendőnek. Alig temették el ugyanis Károlyt, Nagy Frigyes porosz király (1740-1786) megzsarolta a trónjait elfoglaló fiatal királynőt, 1740 végén pedig háborút is indított Szilézia meghódítása érdekében. A Habsburg-uralom pillanatokon belül végveszélybe került, ugyanis Poroszország után Károly Albert bajor választófejedelem (1726-1745), majd Franciaország, Spanyolország és Nápoly is kinyilvánította szándékát a Birodalom felosztására. 

A fiatal uralkodónő ezekben a válságos hónapokban a nagyhatalmak közül csak a britektől kapott támogatást, éppen ezért rengeteget nyomott a latban, hogy 1741-ben a Pozsonyba összehívott országgyűlésen a királynő megnyerte magának a magyar rendeket, akik több gyalogos és 11 huszárezredet állítottak ki a porosz és bajor támadás leszerelésére, ami – Marczali Hernik kimutatása szerint – 1742 végéig hozzávetőleg 35 ezer magyarországi katonát jelentett. Ennek köszönhetően Mária Terézia birodalma az 1748-ban megkötött aacheni béke után megőrizhette egységét – igaz, Szilézia ekkortól kezdve Nagy Frigyes Porosz Királyságához került. Nyolc esztendővel később Bécs megpróbálkozott a sziléziai területek visszahódításával, ezúttal azonban nem csak a szövetségesek, hanem a szerepek is felcserélődtek: a hétéves háborúban Frigyes országa került az összeomlás szélére, az 1763-as hubertusburgi béke végül azonban az 1748-as állapotokat rögzítette. 

Az örökösödési és sziléziai konfliktusokon túl egyébként Mária Terézia királynő uralkodására nem volt jellemző a háborúskodás: Nagy Katalin cárnő (1762-1796) például később eredménytelenül próbálta meg őt bevonni törökellenes terveibe. Mi több, állítólag Lengyelország első felosztásába is csak legidősebb fiának – az 1765-ben társuralkodói pozícióba került Józsefnek – a nyomására egyezett  bele. Ennek köszönhetően 1772-ben Galícia a Habsburg Birodalomhoz került. 

Uralkodása négy évtizede sokkal inkább a békés fejlődés korszakának tekinthető, amit az erélyes monarchának bizonyuló asszony 1765 után a felvilágosult abszolutizmus ideájának szellemében egyre inkább országai, tartományai és népei szolgálatának jegyében alakított. A Magyar Királyság esetében az első és legfontosabb feladatnak az oszmán megszállás felszámolása után Magyarország újjáépítése és fejlesztése volt. Ennek legfőbb zálogát a királynő az elpusztított  vidékek, vármegyék és városok újratelepítésében, a népességnövekedés gyorsításában, vagyis a jelentős méretű német (sváb) betelepítésben látta. Ugyanebben az időben egyébként a telepeseknek felkínált adókedvezmények és vallásszabadságnak köszönhetően  tömeges jobbágyszökések, főúri telepítések és spontán migrációs hullámok jelentős számú szlovák telepest, román és szerb lakosságot hoztak az alföldi, erdélyi, bácskai stb. régiókba.  Szintén a fejlődést szolgálta a merkantilista elvek alapján 1754-ben kialakított kettős vámrendszer: ez egyfelől megvédte a Habsburg Birodalom nyugati részeinek iparát a külső áruk jelentette konkurenciától, másfelől a belső vámhatárral az osztrák örökös tartományoknak kedvező piaci viszonyokat és munkamegosztást teremtett a tartományok között. 

A kettős vámrendszer Magyarország számára a mezőgazdasági termékek, a fejlettebb nyugati területeknek pedig az iparcikkek kedvező exportját biztosította, amit a reformkori tapasztalatok nyomán sokan negatívan ítélnek meg. Mindazonáltal a 18. században ez alapvetően racionális rendezésnek bizonyult, még ha az a magyarországi ipari fejlődésre nézve hátrányosnak bizhonyult. 

A népei iránt gondoskodó uralkodót eszményképül állító felvilágosult abszolutista gondolkodás jegyében 1767-ben Mária Terézia rendeletet adott ki az úrbéri terhek egységes rendezéséről, mellyel a szegényebb országrészeken élő jobbágyok helyzetét jelentősen megkönnyítette. Tíz évvel később aztán a királynő újabb történelmi jelentőségű intézkedést hozott, hiszen hazánk történetében először vezette be a lehetőség szerint anyanyelven folyó népoktatást, ami a Ratio Educationis szerint 6 és 12 esztendős kor között igyekeztek kötelező érvényűvé tenni. Mária Terézia pozitív intézkedései közé tartoztak emellett az egészségügy fejlesztését szolgáló rendeletek: egyebek közt jelentős összeggel támogatta a betegek, idősek és árvák ellátását, a bábaképzést stb. 

Mária Terézia magyar megítélése ugyanakkor sok esetben  ellentmondásosnak tűnik. Jóllehet fentebb felsorolt reformjai jórészt pozítív hatásúak voltak, az országgyűlés nélküli, abszolutista kormányzás rendeleti módszerei viszont korlátozták a magyarországi kormányszékek működését és hatékonyságát. A királynő magyarországi politikájának hibájaként rótták fel azt is, hogy az 1741-es segítségnyújtás ellenére a Kaunitz kancellár által javasolt államtanács segítségével és rendeleti úton kormányzott. Mindvégig különálló tartományként kezelte az 1765 óta nagyfejedelmi rangra emelt Erdélyt és nem egyesítette a Magyar Királysággal. Az 1741. június 24-i koronázási hitlevélben megígérte, hogy megtartja az ország törvényeit, kivéve az 1222. évi Aranybullában szereplő ellenállási záradékot. Mint ahogy az is szerepel a hitlevélben, hogy a magyar koronát mindig az országban fogják őrizni, de kimaradt az ígéretek közül az uralkodónak a magyar fővárosban való állandó tartózkodása. Külön pontban szerepelt az ország területének gyarapítására és a visszahódított területeknek a királysághoz való csatolására tett ígéret. Ezek közül megtörtént a lengyel királynak 1412-ben elzálogosított szepesi városok 1772. november 5-én bekövetkezett visszavétele, valamint Fiumének „corpus separatum”-ként 1776. évi Magyarországhoz való csatolása. Hibájaként szokták értékelni a nagyarányú német betelepítéseket, amelyek nélkül viszont az ország újraépítése jóval lassabban ment volt végbe. A Mádéfalván 1764-ben vérengzésbe torkolló erőszakos sorozások és a Temesi Bánságban 1778-ig fennálló magyar letelepedési tilalom azonban kétségkívül a bécsi politika komoly bűne, illetve tévedése volt. Történelmi emlékezetünkben a Habsburg-urakodókat gyakran eleve negatív előítéletek övezik: a királynő esetében azonban egy fontos tényt azonban érdemes tisztáznunk: Mária Terézia összbirodalomban gondolkodó abszolutista uralkodó volt, aki Magyarországot is birodalmi szempontoknak  rendelt alá és nem tartotta célszerűnek, hogy az örökös tartományoktól vagy éppen Erdélytől eltérően  más, kedvezőbb módszereket, eszközöket alkalmazzon a Magyar Királyság területén. 

Politikájában nem az érzelem, hanem a ráció és a haszonelvűség vezérelte, ez pedig számos olyan intézkedést eredményezett, amit az utókor alapvetően pozitívan ítélt meg. A Theresianum 1746-os megalapítása és működése, a magyar udvari testőrség felállítása – ami egyébként irodalmi életünkre is pezsdítő módon hatott –, a nagyszombati egyetem Budára helyezése és Fiume Magyarországhoz csatolása nem arról tanúskodik, hogy Mária Teréziát bármilyen ellenszenv fűtötte volna nemzetünk iránt. 

Mária Terézia valóban nagy taktikus volt, aki alkalmanként kihasználta népeinek, köztük a magyaroknak a gyengeségeit, de tetteiben kár lenne magyarellenes vagy egyéb érzelmi motívumokat keresnünk. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy uralkodása 1765 utáni felvilágosult abszolutista politikáját fia, II. József (1780-1790), is követte. Tény, hogy a „kalapos király” türelmetlenségéből és jelleméből fakadó kormányzati stílust – a felvilágosult szellemiséget tükröző rendeletei, köztük a türelmi vagy éppen a jobbágyrendelet ellenére – a birodalom népei és későbbi bírálói – jóval kritikusabban értékelték.