Mária Terézia Magyarországhoz csatolja Fiumét

Szerző: Tarján M. Tamás

1779. április 23-án kelt Mária Teréziának azon rendelete, melyben az Adriai-tenger partján található Fiume városát corpus separatumként, azaz különálló területként Magyarországhoz csatolta.

A kikötőváros már az ókor óta lakott terület volt, ahol az illírek, majd Kr. e. 28 után Tarsatica néven a rómaiak hoztak létre települést. A szlávok a 7. század környékén építettek új várost az ókori romokon, mely a középkor során a többi dalmát várossal együtt fejlődésnek indult a kereskedelem révén, Fiume a 15. században még Triesztet is felülmúlta gazdagságával. Nem véletlen, hogy III. Frigyes (ur. 1452-1493) 1464-ben megvásárolta és a Habsburg Örökös Tartományok közé sorolta a kikötővárost, mely 1599-ben szabad királyi városi címet, I. Lipóttól (ur. 1657-1705) 1659-ben címert szerzett. III. Károly (ur. 1711-1740) 1719-ben szabad kikötővárossá nyilvánította Fiumét és egy Károlyvárostól épített út segítségével megpróbálta az osztrák tartományok kereskedelmi hálózatába integrálni.

Mária Terézia (ur. 1740-1780) más stratégiát követett, melynek részeként először 1776. október 2-án adott ki rendeletet a kikötővárossal kapcsolatban, a Szent Korona országaihoz csatolva Fiumét. A királynő rendelkezése nem volt egyértelmű, hiszen bár a város a korona révén egyértelműen Magyarországhoz kapcsolódott (amivel Horvátország 1102 óta perszonálunióban állt), a józan ész azt diktálta, hogy a terület a városfalon kívül kezdődő Horvát-Szlavón Bánság része legyen. A vitát eldöntendő Mária Terézia 1779. április 23-án kiadott egy második rendeletet, melyben leszögezte, hogy Fiume kormányzása közvetlenül Magyarországot illeti meg, corpus separatumként csatlakozik az országhoz és a Szent Koronához. A királynő ettől az adománytól a magyar kereskedelem és gazdaság fellendülését várta, illetve abban bízott, hogy nem csak a privilégiumok sora, hanem a magyar területektől való távolság (és az ebből következő nagyobb önállóság) is meggyorsítja majd Fiume fejlődését.

A Habsburgok az Isztriai-félsziget másik oldalán fekvő Trieszt esetében bevált receptet alkalmazták, és nem is eredménytelenül, hiszen Fiume a magyar gazdaság indikátora lett, Magyarország későbbi fejlődése a város virágzását vonta maga után. Horvátország természetesen nehezményezte a döntést, és nem ismert el semmilyen közvetlen magyar fennhatóságot a területén – hiszen ez sértette a horvát különállást a perszonálunión belül – és minden eszközzel próbálta Fiume státuszát megszüntetni. 1848-ban Jellasics bárónak sikerült a forradalom utáni helyzetet, a bécsi udvar magyarellenes hangulatát kihasználnia, és visszacsatolta a bánsághoz a gazdag kikötővárost, ispáni székhellyé nevezve ki Fiumét. A város az 1868-as magyar–horvát kiegyezés értelmében három vármegyéért cserében Magyarország visszakapta egyetlen tengeri kikötőjét, az egyezmény cikkelyei fölött azonban a dualizmus idején így is heves viták dúltak. A küzdelem eldöntetlensége ellenére Fiume páratlan fejlődésnek indult, és fél évszázadra Magyarország iparának egyik fellegvára, számos találmány és technikai újítás szülőhazája lett.