Berzsenyi Dániel születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat…”
(Berzsenyi Dániel)

1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel, a „niklai remete”, akinek költészete a 19. század elején átmenetet képezett a klasszicizmus és a romantika korstílusa között.

Berzsenyi a Vas megyében található Hetyén – ma: Egyházashetye –, Berzsenyi Lajos földbirtokos és Thulmon Rozália gyermekeként látta meg a napvilágot. A költő nemesi családból származott, édesapja azonban a gazdálkodás mellett ügyvédi oklevéllel is rendelkezett, jóllehet, sohasem praktizált. Berzsenyi gyermekkori betegeskedése és szülei felfogása miatt viszonylag későn, 12 esztendős korában kezdte meg tanulmányait a soproni líceumban, ahol – annak ellenére, hogy élénk érdeklődést mutatott az antik műveltség és művészetek iránt – elsősorban testi erejével és rossz magaviseletével tűnt ki. 1793 nyarán Sopronból Keszthelyre szökött, és katonának szegődött, ám a fegyelmet itt sem tűrte, így hamarosan hazakerült a család birtokára. Édesapja a következő esztendőben visszaküldte Berzsenyit a líceumba, ám a fiú 1795-ben ismét – ezúttal már végleg – elhagyta az iskolapadot, és nagybátyja, Thulmon János niklai birtokára költözött.

Csapongó természete miatt állandó konfliktusban állt apjával, ennek ellenére édesanyja halála után, 1796-ban hazatért Hetyére, és három esztendőn keresztül részt vett a családi uralom igazgatásában. Berzsenyi a családfő szigorú felügyelete elől végül a házasodásban talált menedéket: 1799-ben feleségül vette a mindössze 14 esztendős Dukai Takách Zsuzsannát, akivel előbb Sömjénben, majd 1804-ben Niklán telepedett le. A költő élete nagy részét ebben a Somogy megyei faluban töltötte, innen igyekezett bekapcsolódni a korabeli Magyarország kulturális életébe.

Berzsenyi Dániel feltehetőleg már az 1790-es évek közepétől írogatott verseket – művei alatt sohasem közölt dátumot –, ám művészi hajlamait hosszú éveken át titokban tartotta, alkotásait asztalfiókja mélyére rejtette. Idővel azonban a költészetet ugyancsak kedvelő – és művelő – Kis János lutheránus lelkész – későbbi szuperintendens – felfedezte a „niklai remete” tehetségét, és 1808-ban, Berzsenyi hozzájárulásával egy 77 verset tartalmazó kéziratot küldött Kazinczy Ferencnek, melyet a Széphalmon élő irodalmár lelkesen fogadott. Ennek eredményeként élénk levelezés bontakozott ki a két férfi között, mi több, a híres nyelvújító számos tanáccsal látta el Berzsenyit pályája kezdetén – a „niklai remete” például mentora hatására változtatta meg az ősszel című vers elnevezését, mely A közelítő télként vált a magyar nyelvű költészet ékévé. Kazinczy abban is jelentős szerepet játszott, hogy a somogyi földbirtokos – Helmeczy Mihály gondozásában – 1813-ban, majd 1816-ban két kötetben megjelentette verseit, az évtized második felében azonban a két férfi barátsága elhidegült. Berzsenyi már 1810-es pesti látogatása alatt, Kazinczy költőbarátainak – pl. Vitkovics Mihály, Szemere Pál, Kölcsey Ferenc – megismerésekor érzékelte, hogy vidéki földbirtokosként hatalmas szakadék választja el a korszak írógenerációjától, és évekkel később éppen tőlük érkezett az a támadás, amely sokáig a verselés abbahagyására sarkallta őt.

Kölcsey 1817 nyarán, a Tudományos Gyűjteményben recenziót közölt Berzsenyi Dániel verseiről, melyben sok szempontból igazságtalanul – a klasszicista stílus esztétikai követelményeire alapozva – kritizálta a „niklai remete” költészetét. E bírálat hatására a somogyi földesúr még inkább bezárkózott: miután Kazinczy nem fogta pártját, jó ideig vele is megszakította a kapcsolatot, és egy indulatos válasziratban próbált meg felelni a támadásra, majd éveket töltött azzal, hogy felkészüljön a színvonalas visszavágásra. Berzsenyi az 1810-es évek végén esztétikai és irodalmi tanulmányokba fogott, majd 1825-ben – Észrevételek Kölcsey recenziójára címmel – megjelentette válaszát a Tudományos Gyűjteményben. A „niklai remete” később A versformákról is közölt egy tanulmányt, majd 1829–34 között kiadta Kriticai leveleit. Esztétikai munkásságának köszönhetően Berzsenyit 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották, székfoglalója – 1833-ban – Poeticai harmonistica címmel jelent meg.

Az élete utolsó éveiben gyakran betegeskedő somogyi földbirtokos ezzel egy időben – főleg Széchenyi hatására, aki szimpátiával figyelte Berzsenyi Dániel irodalmi munkásságát, és a Hitelben idézetet is közölt a költő A magyarokhoz című ódájából – közgazdasági tanulmányokat is írt, szintén 1833-ban látott napvilágot A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című műve. A „niklai remete” élete utolsó éveiben minden jel szerint szakítani kívánt korábbi életformájával: Balatonfüred és Buda gyógyfürdőiben próbált gyógyulást találni, és gyakran látogatta a Tudós Társaság üléseit, 1836. február 24-én bekövetkező halála azonban nem engedte, hogy bekapcsolódjon a reformkori Magyarország pezsgő szellemi életébe.

Berzsenyi Dániel költészetének kulcsa Kölcsey Ferenc recenziójában rejlik, melynek igazságtalan kritikáját – a „niklai remete” halálára írt nekrológjában – utólag a Himnusz szerzője is elismerte. Az elzárkózásra hajlamos, ugyanakkor „remetesége” miatt egész életében keserűséget érző somogyi földbirtokos munkássága valóban hordozott magában bizonyos kettősséget, mely összekapcsolta a magyar irodalom klasszicista és romantikus korszakát. Berzsenyi költészetében – ódáiban, elégiáiban és episztoláiban – sok szempontból még a klasszicizmus, így az antik költészet – főként Horatius – stílusjegyei dominálnak: a strófaszerkezet, a retorikus felépítés és az utalásrendszer mind-mind az ókor nagyjait idézik, ahogy ez a többször átdolgozott A magyarokhoz című ódában, vagy az Osztályrészemben és a Horácban is megfigyelhető. Másfelől viszont Berzsenyi szentimentalizmusa, témái és forradalmian új kifejezésformái már a romantikához kapcsolódtak. Ahogy Hegedüs Géza is írja: Berzsenyi Dániellel jelent meg az az „új hang” a magyar irodalomban, amit Kazinczyék generációja oly régóta várt, az írótársadalom azonban későn ismerte fel a „niklai remete” valódi nagyságát.