Metternich herceg születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az emberek, akik a történelmet csinálják, nem rendelkeznek elég idővel ahhoz, hogy le is írják azt.”
(Metternich herceg)

1773. május 15-én született Klemens von Metternich herceg, a napóleoni háborúk utáni korszak konzervatív Európájának egyik megalkotója, a 19. század talán legsikeresebb diplomatája.

A politikus a Rajna partján fekvő Koblenz városában, a trieri érsek szolgálatában álló Metternich-Winneburg zu Beilstein-i gróf fiaként látta meg a napvilágot, aki ez idő tájt a bécsi udvarban képviselte a rajnai választófejedelmek érdekeit. Az ifjú Metternichre nagy hatást gyakoroltak a Franciaországból áramló felvilágosult eszmék, ennek nyomán 1788-ban Strasbourgban kezdte meg jogi tanulmányait, ám a forradalom kirobbanása után a hazatérést választotta. Első közéleti feladatát 1790-ben, II. Lipót (ur. 1790-1792) német-római császárrá koronázásakor kapta, amikor a vesztfáliai katolikus grófok ceremóniamesterévé választották. A fiatalember ugyanebben a szerepben tűnt fel II. Ferenc (ur. 1792-1835) – magyar királyként I. Ferenc – két évvel későbbi koronázásakor is, de ezen az ünnepségen a császári kegy jóvoltából már a koronázási bál egyik házigazdájává is kinevezték. Metternich eközben Mainzban folytatta tanulmányait és édesapja mellett dolgozott, akit Bécsben Osztrák-Németalföld ügyvivő miniszterévé neveztek ki.

A későbbi diplomata apja révén hosszabb időt töltött Angliában, majd 1794-ben átvette a tartomány vezetését, ám Belgium francia megszállását követően családja után Bécsbe távozott. A császárvárosban Metternich felkeltette Anton Wenzel von Kaunitz egykori kancellár lányának, Eleonórának az érdeklődését, akit hamarosan feleségül vett, ezáltal pedig bebocsátást nyert a bécsi udvari körökbe. A gróf diplomáciai karrierje az 1797-es rastatti konferencián vette kezdetét, majd 1801-ben szászországi követ, két évvel később pedig berlini nagykövet lett. Metternich intelligenciája mellett kellemes modorának köszönhetően érte el sikereit, így például Napóleonnal is megkedveltette magát, aki 1806-ban levélben kérte I. Ferenctől a férfi párizsi kinevezését.

Miután 1809-ben kitört a háború Ausztria és Franciaország között, Metternich – két francia diplomata bécsi bebörtönzése után – egy időre Bonaparte fogságába került, ám még az ötödik koalíciós háború alatt visszanyerte szabadságát, és Johann Philipp Stadion után a Habsburg Birodalom államminisztere lett. A birodalmi politika irányítójaként Metternich azt az álláspontot képviselte, hogy az 1809. október 14-én megkötött schönbrunni béke nyomán középhatalommá degradálódott Ausztriának a szuverenitás visszaszerzése a legfontosabb feladata, és ezt csakis háborús semlegességével érheti el.

A kancellár számára kapóra jött Napóleon házassági ajánlata: a menyasszonyt, Habsburg Mária Lujza osztrák hercegnőt személyesen kísérte Párizsba, és az 1810. április 1-jén megtartott esküvő után számos engedményt csikart ki Napóleontól Ausztria számára. Ezután a diplomata gyorsan hazatért Bécsbe, megakadályozott egy osztrák–orosz szövetséget, ami Bonaparte 1812-es hadjárata előtt újabb francia konfliktust – és újabb komoly területi veszteségeket – eredményezett volna. A kancellár csak a Grande Armée oroszországi pusztulása után kezdeményezett tárgyalásokat I. Sándor cárral (ur. 1801-1825) a régi szövetség felújításáról, majd a lipcsei csata után be is lépett a Franciaországot legyőző hatodik koalícióba.

Az időközben hercegi rangot elnyerő Metternich diplomáciai manővereinek nagy szerepe volt abban, hogy Ausztria a háború végére visszanyerte nagyhatalmi tekintélyét, amiről többek között az tanúskodik, hogy az 1815. július 26-án kezdődő békekonferencia székhelye éppen Bécs lett. Metternich világos célokkal kezdett bele a tárgyalásokba: meg akarta akadályozni, hogy a francia vereség következtében porosz és orosz túlsúly alakuljon ki Európában, ezért támogatta az enyhe békefeltételeket és a Bourbon-dinasztia restaurációját. A diplomata ezzel együtt egy olyan konzervatív rendszert igyekezett megalapozni, mely stabilan ellenállt volna az 1789-eshez hasonló forradalmi mozgalmaknak; Metternich eme törekvései az 1815-ben kialakított Szent Szövetségben testesültek meg.

Metternichet tevékenysége nyomán sokan elvakult konzervatívként értékelik, „maradisága” azonban logikus érveken alapult: a diplomata becsülte az angol liberális alkotmányosságot, ám tapasztalatai alapján úgy vélte, ahhoz hasonló rendszer megfelelő történelmi előzmények nélkül nem jöhet létre. Az olasz és francia átalakulási kísérletben a herceg nem a liberalizmus eszméit, hanem az általa felforgatásnak és rombolásnak értékelt gyakorlati következményeket támadta, melyek – az 1791 után radikalizálódó francia forradalom példája nyomán – utóbb a szabadelvűeket is elborzasztották.

Az új európai szövetségi rendszerrel párhuzamosan Metternich a Habsburg Birodalomban is kialakította centralista berendezkedését, de I. Ferenc, majd az V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) idején hatalomra jutó kamarilla ultrakonzervativizmusa ellenében nem tudta az alkotmányos összbirodalomra vonatkozó tervét megvalósítani. Az 1815-ben, Bécsben létrehozott európai rend 1830-ban rogyott meg először – ekkor Franciaország ki is lépett a Szent Szövetségből –, majd a „népek tavaszán”, az 1848-as forradalmi hullám során a végső csapást is elszenvedte.

Metternich kvalitásait jelzi, hogy egy több évtizedig működő rendszert tudott felépíteni, melynek révén nem csak a Habsburg Birodalomban, de az egész kontinensen érvényesítette akaratát. Miután Bécsben 1848. március 13-án kitört a forradalom, a régi rend szimbólumának számító birodalmi kancellár távozott pozíciójából, és előbb Angliában, majd Brüsszelben élt családjával. Metternich 1851-ben tért csak vissza a császárvárosba, ahol 1859-ben bekövetkező haláláig visszavonultan élt.