A brit parlament elfogadja a teatörvényt

Szerző: Tarján M. Tamás

1773. április 27-én fogadta el a brit parlament a Tea Actet, mely gyakorlatilag monopóliumot biztosított a Kelet-indiai Társaságnak az észak-amerikai gyarmatokon folytatott teakereskedelemre. Bár a törvény a telepeseket is kedvezően érintette, a korábbi önkényesen kivetett adóterhek miatt ez a rendelkezés is felháborodást szült, és utóbb a „bostoni teadélutánhoz” vezetett.

Az észak-amerikai gyarmatok és London „adóháborúja” a hétéves háború (1756-63) lezárása után kezdődött, miután a konfliktusban III. György brit király (ur. 1760-1820) birodalma a csőd szélére sodródott. A kincstár feltöltésére a virágzó tengerentúli kolóniák erőteljesebb megadóztatása tűnt a legkézenfekvőbb módszernek, így 1765-ben a parlament elfogadta a Stamp Actet, melyben illetéket vetett ki az észak-amerikai gyarmatok kiadványaira (például az újságokra). Londonban úgy gondolkodtak, hogy miután a brit hadsereg megvédte a kolóniákat a gyarmati hétéves háborúban, joggal fizetteti meg a „számlát” az ottani alattvalókkal, a telepesek viszont úgy vélték, az anyaországnak csak úgy lenne joga adókat kivetni, ha képviseletet biztosítana számukra a törvényhozásban. Ennek következtében a Stamp Act hatalmas felháborodást keltett Észak-Amerikában, London pedig egy éven belül arra kényszerült, hogy visszavonja az illetéktörvényt. A brit kormányzat ezután sem tett le arról a tervéről, hogy több pénzt sajtoljon ki a tengerentúli gyarmatokból, ezért 1767-ben elfogadta a Townshend-törvényeket, melyek több árucikk mellett a teára is súlyos adót vetettek ki.

A 18. század második felében az észak-amerikai telepesek teafogyasztása már hatalmas bevételi forrást jelentett, így 1770-ben hiába vonták vissza a Charles Townshend birodalmi pénzügyminiszterről elnevezett törvénycsomag több elemét, a népszerű élvezeti cikkre kirótt adó ezután is érvényben maradt. A brit hatóságok azonban rosszul számítottak, hiszen a súlyos terhek nem az államot, hanem a holland csempészeket juttatták mesés nyereséghez, akik az 1770-es évek elején már évi 410 tonna teát szállítottak az észak-amerikai gyarmatokra. Összehasonlításképpen, a Brit Kelet-indiai Társaság – Nagy-Britannián keresztül – 255 tonnát exportált a tengerentúlra ebből az élvezeti cikkből, a londoni kereskedők haszna pedig egyre csökkent, hiszen a telepesek hazafias dacból sem fogyasztottak angol teát, pedig annak minősége messze felülmúlta a hollandét. Ez az ellenállás okozta egyébként az 1773. évi Tea Act kudarcát és a gyarmati konfliktus kiéleződését.

Mindjárt az elején hangsúlyoznunk kell, hogy a Tea Act csak érintőlegesen foglalkozott az újvilági telepesek sérelmeivel: a törvényhozók fő szempontja valójában az élvezeti cikkel kereskedő Brit Kelet-indiai Társaság megmentése volt, melyet az 1770-es évek elején számos szerencsétlenség sújtott. Túl azon, hogy az észak-amerikai kereskedelem mind kevesebb hasznot hozott a szervezet számára, az Indiában pusztító éhínség, a helyi uralkodók ellen vívott véres háborúk és az európai piacok pangása együttesen csődközeli állapotba sodorták a Társaságot. Lord North, III. György miniszterelnöke azzal kívánt javítani a Brit Kelet-indiai Társaság helyzetén, hogy módosított a teakereskedelem mechanizmusán: addig ugyanis az Indiából érkező élvezeti cikket Londonban kötelezően aukcióra bocsátották, a közvetítők pedig saját hasznuk érdekében tovább emelték a tea árát. Az 1773. április 27-én elfogadott Tea Act ezzel szemben lehetővé tette, hogy a Brit Kelet-indiai Társaság azontúl közvetlenül kereskedjen az észak-amerikai partokkal, ami – az 1651-es Navigation Act paragrafusaiból eredően – a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a szervezet monopóliumot kapott az élvezeti cikk tengerentúli forgalmazására. Ez a változtatás a telepesek számára is előnyös volt, hiszen a közvetítők kiiktatásával a tea ára olyan nagy mértékben zuhant, hogy még a holland csempészekkel szemben is versenyképessé vált.

Lord North tehát úgy vélte, az olcsó teával még a „rebellis” újvilágiak is elégedettek lesznek majd, a kormányfőnek azonban utóbb mégis csalódnia kellett. A brit törvényhozás kudarcának az volt a legfőbb oka, hogy a Tea Act mellett is mereven ragaszkodott a Townshend Actsben foglalt adóhoz, ami az amerikaiak számára fontosabbnak bizonyult a távol-keleti luxuscikk áránál. A teaadó elvi kérdés volt, a Brit Kelet-indiai Társaság privilegizálása, illetve egyes helyi tisztviselők – például Thomas Hutchinson massachusettsi kormányzó – részesedése a kereskedelemből pedig még inkább felbőszítette a gyarmati lakosságot. A Tea Act árcsökkentő hatása ellenére az észak-amerikai hazafiak továbbra is a drágább csempészett teát fogyasztották, és bojkottot hirdettek a Brit Kelet-indiai Társaság árui ellen: 1773 során például Philadelphia és New York előtt is visszafordították az angol hajókat, Charlestonban pedig utóbb a kikötőben rohadt el az értékes rakomány.

Ennél is súlyosabb incidensre került sor Bostonban, ahol a Szabadság Fiai nevet viselő patrióta szervezet önkéntesei kezdetben éjjel-nappal őrt álltak, hogy a teát ne szállíthassák a partra, majd 1773. december 16-án indián maskarában fel is lopakodtak a Kelet-indiai Társaság három vitorlására, és a tengerbe hajították a rakomány jelentős részét. Ez volt az úgynevezett „bostoni teadélután”, mely 18 000 fontnyi – mai összegre átszámítva 1 millió dolláros – kárt okozott a briteknek, és számos megtorló intézkedést eredményezett. Az incidenst követően születtek meg Londonban az ún. „kényszerítő törvények”, melyek – Boston kikötőjének lezárásával, a kanadai területek privilegizálásával és Massachusetts katonai felügyelet alá vonásával – egységbe forrasztották a 13 gyarmatot, és komoly szerepet játszottak az amerikai függetlenségi háború kirobbanásában.