Lengyelország első felosztása

Szerző: Hahner Péter

A 18. században, amikor a központi hatalom minden európai országban megerősödött, Lengyelország különös kivételnek számított. A választott király hatalma korlátozott volt (alighanem a leginkább korlátozott az európai uralkodók között), egyetlen szerződés sem volt érvényes az országgyűlés, a szejm ratifikációja nélkül. A döntéseket rendkívül megnehezítette, hogy csak egységes elfogadás esetén válhattak érvényessé. Ebből az alapelvből származott a lengyel politikai közélet két hírhedt alkotmányos sajátossága: a konföderáció joga, és a liberum veto. Az előbbi azt jelentette, hogy bárkinek (nemeseknek, városoknak, a hadseregnek, még a királynak is!) jogában áll megfelelő eljárások során fegyveres szövetséget létrehozni, ha sérelem érte – vagyis kirobbantani a polgárháborút. A liberum veto pedig azt jelentette, hogy a szejm valamennyi tagja szabadon megakadályozhatta a döntést egyetlen „Veto!” vagy „Nie pozwalam!” („Nem engedem!”) felkiáltással. A korabeli lengyel politikusok azzal védelmezték ezt a gyakorlatot, hogy az egyéni szabadság fontosabb az állam hatékonyságánál. Hamarosan azonban bármelyik nagyhatalom befolyásolhatta a politikai döntéseket egyetlen nemes lefizetésével. Az egységes határozathozatal érdekében bevezetett gyakorlat a politikai élet megbénulásához és anarchiához vezetett. 

Hatalmi vákuum jött létre, és csak idő kérdése volt, mikor nyomulnak be e vákuumba a szomszédos nagyhatalmak. Ezt katonailag sem tudták megakadályozni: bár az állam 1717-ben bevételeinek 95 %-át a hadseregre költötte, a porosz király azonban két és félszer, az orosz cár négyszer, az osztrák uralkodó pedig több mint hatszor akkora összeget fordíthatott a hadseregre. A lengyel-litván állam népessége körülbelül akkora volt, mint a Habsburg Birodalomé, és gazdasági struktúráját tekintve sem sokban különbözött tőle, társadalmi-politikai rendszere miatt mégsem tudott nagyobb közigazgatási és katonai gépezetet fenntartani. 

Kelet-Európa két új és agresszív katonai nagyhatalma, az Orosz Birodalom és Poroszország egyre nyíltabban avatkozott be Lengyelország belügyeibe. Az ország utolsó előtti uralkodójának, a gyenge, passzív, lusta és bigott III. Ágostnak (1733—1763) eszébe sem jutott, hogy reformokkal kísérletezzen, és harminc éves uralkodása során csak 24 hónapot töltött Lengyelországban. Mindenbe belenyugodott, amit az orosz-osztrák szövetség diktált a számára. Uralkodását a lengyel történelem egyik mélypontjának szokták tekinteni. A központi kormányzat tevékenysége a minimálisra csökkent, mintha az országot a puszta tehetetlenségi erő működtette volna. 

Két nagyobb politikai csoportosulás jött létre, az egyik a „megújulás”, a másik a „függetlenség” jelszavát hangoztatta. A Czartoryski és Poniatowski családok „Famíliá”-ja az udvar és az orosz uralkodók támogatásával szerette volna megnövelni a hadsereget, s bevezetni a legfontosabb reformokat. A „Família” Szentpétervárra küldte egyik fiatal tagját, Stanisław Antoni Poniatowskit a brit követ titkáraként, ahol a későbbi II. Katalin orosz cárnő szeretője lett. Ellenfeleik közül a Potocki-család volt a legerősebb. Néha „republikánusok” néven emlegették őket. Vezetői az udvarral és az Orosz Birodalommal szembehelyezkedve szőttek teljesen irreális terveket, tárgyaltak svédekkel, franciákkal, poroszokkal és törökökkel. 

III. Ágost halála (1763) után a hétéves háborúban kimerült Poroszország, Habsburg Birodalom és Franciaország nem szállhatott szembe II. Katalin akaratával. Megnyílt az út a „Família” előtt. 1764-ben a szejm 7000 orosz katona felügyeletével egyhangúlag királlyá választotta a 32 éves, jó szándékú és művelt Stanisław Poniatowskit. Az új király a II. Szaniszló Ágost nevet vette fel, hogy jelezze, Augustusként szeretné megújítani és felemelni hazáját.

Lengyelországban azonban a régi rend felszámolásának az állam megsemmisülése lett a következménye. A szomszédos nagyhatalmak szorításában vergődő ország megkésve, csak a nemzeti megalázás hatására szánta rá magát a régóta esedékes reformok bevezetésére, amikor már végképp nem tudta megvédeni területi integritását. A reformkövetelések belső reakciót és a lengyel anarchia fenntartásában érdekelt nagyhatalmak beavatkozását váltották ki, majd reform, reakció és invázió egyre gyorsuló ritmusban és egymást erősítve követte egymást, amíg az országot végleg el nem tüntették Európa térképéről. 

II. Szaniszló Ágost művelt, fáradhatatlan és önzetlen politikus volt, aki az ország teljes megújításáról álmodozott. Kadétiskolát alapított a nemesek fiai számára, lépéseket tett a főurak hatékonyabb megadóztatása érdekében, a kormánybizottságok pedig egyre sikeresebben működtek uralkodása idején. Sikerült az árakat stabilizálni, a kereskedelmet fellendíteni, s az állam jövedelmeit is megduplázták. A legfontosabbat, a megfelelő mennyiségű bevételeket és a liberum veto felszámolását azonban (porosz és orosz ellenállás miatt) nem sikerült biztosítania. A nemzeti megújulásra készülő kormányzatnak be kellett látnia, hogy mindössze egy orosz bábállam élén áll.

1767 márciusában orosz csapatok hatoltak be Lengyelországba, mert II. Katalin azt követelte, hogy a görögkeleti vallási kisebbségnek tegyék lehetővé valamennyi hivatal betöltését. Ezt persze az ellenzék sem fogadta volna el. A brutális orosz fellépés hatására a Pułaski-fívérek vezetésével Podóliában létrejött (1768) az elkeseredett „republikánusok” Bari Konföderációja, amely a katolikus vallás és a régi alkotmány védelmét tűzte ki célul. Franciaország támogatta a konföderációt, de az oszmánok kezdettől reménytelennek ítélték a helyzetét, az oroszok valamennyi felkelést le tudták verni, a földesurak pedig a parasztoktól tartva nem szívesen csatlakoztak. A Bari Konföderáció csapatai csak azért tudták négy éven át folytatni a harcot mert az oszmán kormányzat nem tűrhette, hogy orosz ellenfelei Lengyelországban stratégiai előnyökre tegyenek szert. Némi francia bátorításra hadat üzentek, és a következő hat év folyamán (1768—1774) az orosz főerők a Balkánon voltak lekötve.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a bari konföderáció széleskörű társadalmi támogatást élvezett, mert a legtöbben a nemzeti függetlenség bajnokainak tekintették vezetőit, holott ezek készek lettek volna kiegyezni Oroszországgal, feltéve, hogy megszabadulhatnak a királytól és reformjaitól. A király és a Czartoryskiak pedig rokonszenveztek a bariak függetlenségi törekvésekkel, de szükségük volt az orosz támogatásra az ország számára nélkülözhetetlennek tartott reformok érdekében. Az orosz kormány így egyszerűen nem talált olyan megbízható és a társadalom többsége számára is elfogadható politikusokat, akik teljes támogatásban részesítették volna. Repnyin orosz követ már azzal mondott le 1768-ban, hogy az országon csak a felosztás segíthet. 

A Habsburg Birodalom 1769 áprilisában megszállta, 1772 novemberében pedig Magyarországhoz csatolta az 1412 óta lengyel kézen lévő szepességi városokat. A végső lökést az Oszmán Birodalom veresége okozta: a bécsi kormány, amelyet az oszmánok békeközvetítésre kértek fel, nem tűrhette, hogy Moldva és Havasalföld orosz megszállás alá kerüljön, viszont a győztesnek mégiscsak fel kellett ajánlani valamilyen kárpótlást. 1771 júniusában fenyegető osztrák-török szerződés született, mire a cárnő, aki nem akarta, hogy porosz—osztrák—török szövetséggel kelljen szembenéznie, felosztási szerződést kötött Poroszországgal. Ehhez némi tiltakozás után a Habsburg Birodalom is csatlakozott. 1772. augusztus 5-én Szentpéterváron aláírták Lengyelország első felosztásának szerződését. A lengyel kormányt csak ősszel értesítették a döntésről. Egyetlen európai uralkodó tiltakozott a felosztási szerződés ellen: III. Károly spanyol király.

Az ország elveszítette területének 29 %-át (a gazdaságilag legfejlettebb vidékeket), 14 milliós lakosságából pedig mintegy 4 millió főt. A Habsburg Birodalom több mint kétmillió lakossal rendelkező, 82 000 km2-es területet, Poroszország 580 000 fős lakossággal rendelkező, 36 000 km2-nyi területet kapott, az Orosz Birodalom pedig 93 000 km2-es területet, amelyen több mint 1,3 millió ember élt. A legfejlettebb területeket Poroszország szerezte meg, sikerült összekapcsolnia keleti területeit, és ellenőrzése alá került a Visztula torkolata is. A veszteséget megalázás követte. A szejmnek ratifikálnia kellett a felosztást. A király, aki azt remélte, hogy legalább a megmaradt területen hatékonyabb kormányzást valósíthat meg, alá lett rendelve a szejm által választott tanácsnak, a hadsereg létszámát pedig 30 000 főben jelölték meg. Lengyelország jelentéktelen ütközőállammá vált a három nagyhatalom között, s az orosz csapatok már nem is hagyták el.