II. József a császári trónra lép

Szerző: Szarka László

1765. augusztus 18-án, atyja, Lotharingiai Ferenc német-római császár (1745-1765) halálával II. József (császárként 1765-1790, magyar és cseh királyként 1780–1790) megörökölte a birodalmi császárságot. A császári cím azért szállt automatikusan rá, mert a birodalmi választófejedelmek 1764. március 26-án a Rajna menti Frankfurtban egyhangúlag római királlyá választották őt és egy hónappal később, április 3-án pedig a frankfurti dómban Józsefet római királlyá koronázták. A birodalmi császári címhez újabb választásra nem volt szükség. 

József római királlyá választását és császári címét a hétéves háborút lezáró hubertusburgi béke aláírása fejében II. Frigyes porosz király is elismerte a választást. A 24 éves császárt özveggyé vált édesanyja, Mária Terézia Ausztria uralkodó főhercegnője, magyar és cseh királynő (1740-1780) további címekkel ruházta fel. 1765. szeptember 23-án elhunyt férje helyett, társuralkodóvá nevezte ki, illetve a Mária Terézia Rend valamint a Szent István Rend nagymesteri teendőivel bízta meg. A felvilágosult és egyeduralmi módszereiről, racionális, de sokszor radikális rendeleteiről II. József a császári koronával ugyan nem nyert tényleges hatalmat, de a császári rangja és a dunai Monarchia élén játszott társuralkodói szerepének másfél évtizede mégis döntő hatással volt gondolkodására, az állam működtetéséről alkotott nézeteire és terveire. A fontos reformok bevezetését tervező, jól felkészült, sok nyelven beszélő és művelt főherceg éveken át arra várt, hogy átvehesse anyjától a Monarchia és azon belül a Habsburgok által irányított országok, tartományok kormányzását. 

Személye már csecsemő korában belekerült a nagypolitikába, s azon belül a magyarországi események sodrába. 1741. március 13-án József ugyanis Mária Terézia Ferenc házasságából negyedikként, de első fiúgyermekként született. Bécsben hatalmas lelkesedés fogadta a trónörökös születését. Pedig ekkor már negyedik hónapja tartott a II. Frigyes által indított örökösödési háború. Szeptemberben azután még nagyobb veszélybe kerültek a Habsburgok. Szeptember 15-én, négy nappal azt követően, hogy  a királynő pozsonyi várban megnyitotta az országgyűlést, és a magyarországi rendek „életüket és vérüket” ajánlották a királynőnek, Károly Albert, bajor király elfoglalta Linzet és nyíltan a védtelen Bécs ostromára készült. Emiatt az alig féléves trónörököst szeptember 20-án hajón Pozsonyba vitték. Szeptember 21-én a várban Lotaringiai Ferenc társuralkodóként esküt tett az országgyűlés két táblája előtt. A királynő pedig ekkor, férje sküje után – és nem a legendákban szereplő szeptember 11-i  napon – bemutatta fiát a rendeknek, mintegy jelezve, hogy házasságuk a királyi dinasztia jövőjét is biztosítja. Az azonban tény, hogy a magyar rendek nem csak az osztrák örökösödési háború (1740-1748), hanem a hétéves háború (1756-1763) viszontagságai közt is kitartottak a királynő mellett. 

1765-től kezdve immár császárként és édesanyja, Mária Terézia társuralkodójaként formálisan bevonták őt a Monarchia kormányzásába. Jelentős szerepe volt például abban, hogy 1772-ben Mária Terézia beleegyezett Lengyelország első felosztásába. A legtöbb esetben azonban nem bíztak rá igazán nagy horderejű ügyeket, mert a királynő tartott túlzott radikalizmusától. József ideje nagy részét ezért utazásokkal töltötte, és – inkognitóban – nem csak Európát ismerte meg, de birodalmát is bejárta. 1780 novemberében aztán, miután Mária Terézia négy évtizedes uralkodást követően befejezte földi életét, József elnyerte az áhított hatalmat, és egyszeriben valamennyi tervét meg akarta valósítani. Uralkodását jellemzi, hogy összesen mintegy 6000 rendeletet adott ki – azaz átlagosan napi kettőt – melyek között a legfontosabbak és a legjelentéktelenebbek vegyesen szerepeltek. Az új király azzal az ideológiával lépett trónra, miszerint birodalmában egyedül az ő akarata számít, és mindenki neki tartozik engedelmességgel, ugyanakkor saját magát az állam szolgájának tekintette. 

II. József a felvilágosult abszolutizmus mintauralkodója volt, aki semmibe vette a hagyományos rendi kereteket, nemesi kiváltságokat. Emiatt elutasította koronázást, így sem a Szent Korona, sem Szent Vencel cseh koronája nem került a fejére, mivel az magával vonta volna a koronázási esküt is. Ezért nevezték őt – Ányos Pál azonos című verse nyomán – már a kortársak is „kalapos királynak”. II. József az „első rohamot” az egyház ellen indította, amelyről úgy vélekedett, hogy nagyon is hasznos célt szolgál, csak éppen racionalizálni kell a működését. Az ésszerűsítés első lépése az evangélikus, református és görögkeleti hívők szabad vallásgyakorlását és hivatalviselését elismerő 1781-es magyarországi és erdélyi türelmi rendelet volt. (1783-ban a zsidók egyenjogúsítását szolgálta a Systematica gentis judaicae regulatio címmel kiadott rendelete.) Felszámolta azokat a szerzetesrendeket, melyek szerinte nem végeztek hasznos munkát. Bár Józsefet gyakran illették azzal a váddal, hogy vallásellenes politikát folytatott, ezt az alsópapság javára hozott rendelete már önmagában is cáfolta; az uralkodó egész egyszerűen az állam szempontjából hasznos munkát értékelte, véleményén pedig még a „fordított Canossa-járást” végrehajtó VI. Pius pápa sem tudott változtatni. József 1783-ban állami kézbe vette a papok nevelését, ezzel megteremtette az általa elképzelt ideális egyházat. 

Emellett kezdettől fogva szívén viselte a jobbágyság sorsát, és mint a fiziokrata eszmék követője, az elavult úrbéri rendszer eltörlésére törekedett. Ezt a lépést az 1784-es, a Crisan-Horea-Closca-féle román parasztfelkelés is sürgette, melynek vezetői szörnyű vérengzéseket hajtottak végre a nemesség és a nem-ortodox lakosság körében. József reformjának alapja az 1784-es jobbágyrendelet volt, amely megszüntette a röghöz kötést, szabad végrendelkezést biztosított a parasztok számára, és még a „jobbágy” megnevezést is eltörölte, később pedig a botozást is megtiltotta. 

Az uralkodó mindeközben komoly lépéseket tett a nemesség ellenállásának letörésére. Miután a Monarchia országaiban és tartományaiban Józsefet nem kötötte koronázási eskü, figyelmen kívül hagyta a rendi intézményeket, így például korlátozta a magyarországi nemesi  vármegyék a jogait. Sokszor  azonban hibás döntésekre ragadtatta magát. 1784-ben József valamennyi országában kötelezővé tette a német hivatali nyelv bevezetését, Magyarországon pedig feloszlatta a rendeleteit rendre megvétózó vármegyéket, az önálló államiságot szimbolizáló Szent Koronát pedig Bécsbe vitette. Ugyanakkor rendelete alapján 1784-1787-ben sor került az első országos népszámlálásra. Ennek alapján egységes adózást akart bevezetni, de rendszerét a nemesi társadalom többsége folyamatosan szabotálta. 

Bár a „kalapos királyról” sokan úgy vélték, hogy gyűlölte a magyarokat, a valóságban fanatikus hite és kompromisszumra képtelen jelleme vezette őt, mely az egyszerűségre és racionalitásra törekedett. Így például nem a rosszindulattól vezetve helyezte át Budára a helytartótanácsot, és az egyetem sem véletlenül helyezte át Budáról Pestre, az ország – egyre fontosabb szellemi – központjába. Nem véletlen, hogy számos magyar híve is volt, akik támogatták felvilágosult döntéseit. A rendeleti kormányzással uralkodó József rendszere ugyanakkor az 1780-as évek végére hanyatlásnak indult, amit az uralkodó külpolitikai sikerekkel akart elkendőzni, de éppen az ellenkező eredményt érte el. Az 1787-ben kirobbant török háború  vereségeket és hiábavaló kiadásokat hozott, a harctéren terjedő járványok pedig 1790 februárjában – nem sokkal hazatérése után – magát a királyt is elragadták. 

II. József a magyar királyok sorában kétségkívül az egyik legérdekesebb egyéniség volt, akinek gondolatai és tettei két táborra osztották alattvalóit. A többség úgy érezte, a „kalapos király” intézkedéseit a nemzet elpusztításának szándéka vezérli, így aztán például a nyelvrendelet elleni tiltakozás fontos motívuma volt a magyar és a többi nemzeti nyelv megújítását, egyenjogúsítását célzó mozgalmaknak. A valóságban tehát akarata ellenére II. József is hozzájárult a nemzeti érzés megerősödéséhez, jóllehet ő a latin helyett a német nyelvet akarta bevezetni a Monarchia hivatali, közigazgatási és felsőoktatási nyelveként. Ezzel egy időben azonban létezett egy másik – igaz, jóval kisebb – csoport is, mely viszont az elszánt reformert és államférfit látta meg a királyban, és lelkesen támogatta az általa meghirdetett modernizációt. Ők voltak a jozefinisták, akiknek legjelentősebb képviselői később a nemzeti érzéstől indítva is sokat tettek a hazáért: közéjük tartozott például a Nemzeti Múzeum gyűjteményét megalapító Széchényi Ferenc gróf, Teleki Sámuel vagy a nyelvújító Kazinczy Ferenc. II. József türelmetlen, kapkodó politikáját számos jogos kritika érheti, de az biztos, hogy uralkodása során tetteit a jó szándék, a haladásba vetett hit vezérelte; hibái következtében azonban – halálos ágyán, a “nevezetes tollvonással” – a király életműve nagy részét is magával vitte a sírba.