Kazinczy Ferenc születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A szobám falán három ’családi kép’ van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben felfedezett festményének egy másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik ’nem bennfentes’ látogatóm, de Aranyról is sokan megkérdezik: a nagybátyád? vagy a rokonod? Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők…”
(Radnóti Miklós) 

1759. október 27-én született Kazinczy Ferenc író, műfordító, a nyelvújítási mozgalom legjelentősebb alakja, aki évtizedeken át széphalmi birtokáról szervezte a magyar irodalmi életet. A köznemesi famíliából származó író anyanyelvünk ápolása mellett hazánk művelődésének ügyét is szívén viselte. Hosszú pályája során egyebek között részt vett a II. József-féle oktatási reformok megvalósításában, a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében és a korszak legjelentősebb folyóiratainak szerkesztésében is. 

Kazinczy a Bihar vármegyei Érsemlyénben látta meg a napvilágot. Életének első éveit anyai nagyapjánál, Bossányi Ferencnél, a vármegye jegyzőjénél töltötte, akitől a debreceni református kollégiumba, később pedig a szepességi Késmárkra, majd Sárospatakra került. A fiatalember érdeklődésének középpontjába a diákévek során az antik kultúra, illetve a műfordítás állt, ám – vélhetően ősei példája nyomán – Patakon jogi tanulmányokat is folytatott. Irodalmi, jogi tájékozódása ellenére első megjelent műve egy 1775-ben kiadott földrajztudományi munka volt, legelső fordítása pedig csak két évvel később, Bessenyei György Der Amerikaner című regényéből készült el. Miután Kazinczy befejezte sárospataki tanulmányait, éveken át patvaristaként – ügyvédbojtárként – Kassán, Eperjesen, majd Pesten gyakornokoskodott. 

A fiatalkori vándorlásokkal együtt életébe a reménytelen szerelmek ideje is beköszöntött: csalódásai hatására Kazinczy a szentimentalizmus felé fordult, amelynek eszményképe a Goethe által megrajzolt az ifjú Werther figurája volt. Az állítólag igen érzékeny lelkű íróra nagy hatást gyakorolt a német költő művének hangulata, miután azonban ahhoz nem férhetett hozzá, később Salamon Gessner Idyllumait fordította magyar nyelvre, majd pedig a Bácsmegyey öszve-szedett levelei című regény megalkotásával pedig Albrecht Christoph Kayser egyik Werther-utánzatát ültette át hazai környezetbe. 

A pályája elején álló fiatalember kortársai mellett előszeretettel fordította a világirodalom óriásainak műveit: egyik leghíresebb munkája az 1790-ben megjelentetett Hamlet-fordítás –, de a Franciaországból érkező esszéket és pamfleteket szintén nagy érdeklődéssel olvasta. Kazinczy talán fiatalságából eredően is vonzódott a felvilágosodás és a francia forradalom eszméihez, kalandvágya pedig a nyugati mintára megalakuló titkos társaságok – a szabadkőművesek, majd a Rózsa Rend – után a magyar jakobinusok közé sodorta őt. Vándorévei alatt az író számos feltörekvő pályatársával ismerkedett meg, például Batsányi Jánossal. Vele és Baróti Szabó Dáviddal 1787-ben Kassán  Magyar Museum címmel megindította az első magyar nyelvű folyóiratot. 

Kazinczy írói sikerei mellett ígéretes hivatalnoki karriernek nézhetett elébe, ugyanis 1784-ben táblabírói, 1785 novemberében pedig – tíz vármegyére kiterjedő hatáskörrel bíró –  tanfelügyelői pozícióba került. Öt éven keresztül töltötte be ezt a hivatalt, kiváló iskolaszervező munkája ellenére azonban II. József (1780-1790) halála után – valószínűleg református vallása miatt – hamarosan elveszítette állását. 

Kazinczy pozíciója visszaszerzése érdekében 1791-ben Bécsbe utazott, ekkor találkozott először Hajnóczy Józseffel, aki évekkel később bevonta őt a jakobinus szervezkedésbe. Barátságuk sok szempontból végzetesnek bizonyult az író-műfordító számára, ugyanis annak ellenére, hogy 1794 során mindösszesen az összeesküvők kátéjának terjesztésével próbálkozott, a mozgalmat felgöngyölítő császári hatóságok decemberben őt is őrizetbe vették. Kazinczyt először fő- és jóságvesztésre ítélték, a magyar kultúra szerencséjére azonban büntetését végül börtönfogságra enyhítették, és a következő években többek között Brünnben, Spielbergben, Kufsteinben és Munkácson tartották fogva.  

Hat évnyi fogság után, 1801-ben szabadult, amiről később Fogságom naplója című művében emlékezett meg. Kazinczy karrierjét a börtönévek menthetetlenül kettétörték: miután jól fizető hivatalt többé már nem kapott, rokonaival fennálló konfliktusa pedig – örökségéért folytatott – hosszadalmas és eredménytelen pereskedésig fajult, anyagi problémái állandósultak. Az író-műfordító édesanyjától mindösszesen egy Sátoraljaújhely melletti kis birtokot kapott, amit később Széphalomnak keresztelt el. Kazinczy 1804 után ide költözött feleségével, Török Zsófiával – Sophie-val –, a következő évtizedekben pedig ebben a kis kúriában építette fel a magyar szellemi élet fellegvárát. Élete végéig igen szerény körülmények között élt, 1806-ban például meg kellett válnia könyvtárától, 1821 után pedig arra kényszerült, hogy a sátoraljaújhelyi levéltárban vállaljon munkát. 

A börtönévek Kazinczy munkásságában is vízválasztónak bizonyultak, ugyanis a fogság után elsősorban az irodalmi élet szervezésébe fektette energiáit. Páratlan bőségű, több ezer levelet számláló – levelezése révén hamarosan a korabeli magyar irodalmi élet központi alakjává vált, akihez személyesen, vagy levél útján a század elejének írói számtalanszor elzarándokoltak, hogy tanácsot, véleményt, vagy útmutatást kérjenek. Kazinczy ezt a hatalmas befolyását anyanyelvünk modernizációja érdekében használta fel.  Az 1800-as évek során ugyanis a nyelvújítás programjának legfőbb szószólója lett, ezzel együtt pedig a választékos nyelvhasználatot előtérbe helyező klasszicista stílus mellett szállt síkra. Íróként és műfordítóként úgy vélte, az alkotás mellett egyúttal a nyelv művelése, építése – új kifejezések kialakítása és használatba ültetése – szintén az irodalmárok feladatai közé tartozik, amit egyes műveiben talán túlzottan is komolyan vett. 

Kazinczy neologizmusaival  és – egyebek közt a fiatalon elhunyt Csokonai emlékére írt nekrológjában is kifejtett – nyelvi eszményeivel, valamint a Tövisek és virágok címmel közreadott elmés emigrammáival számos egykori barátját maga ellen fordította, egyúttal pedig hatalmas vitákat robbantott ki az irodalmi berkekben, amelyek során a „frontvonal” a neológusok – azaz az újítók – és az ortológusok között húzódott. Kazinczyt ellenfelei az 1813-as Mondolat című gúnyirattal személyében is támadták. Kölcsey Ferenc és Szemere Pál azonban két évvel későbbi válaszukban pártfogásukba vették őt. Kazinczy pedig a Tudományos Gyűjteménybe írt 1819. évi cikkével – Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél – igyekezett békét teremteni a vitázó felek között, és – kevésbé radikális álláspontra helyezkedve – a konszenzus lehetőségeit kezdte keresni. 

A nyelvújítási vita idején Kazinczy már elérte 60. életévét, és úgy érezte, számot kell adnia addigi pályájáról, amit fogságáról írt naplója mellett Pályám emlékezete című önéletrajzával tett meg. Rendkívüli irodalmi tehetségét bizonyítja, hogy idős kora ellenére utolsó – magyarországi és erdélyi készült írásai: Magyarországi utak, Erdélyi levelek, Toldalékok és Pest – munkásságának kiemelkedő művei közé tartoznak. Mindeközben művelődésszervezői erőfeszítései sem lanyhultak, bár tény, hogy a Szemerét és Kölcseyt követő nemzedék számára már nem Széphalom, hanem a reformkori Pest jelentette az irodalmi élet központját. 

A köztiszteletben álló nyelvújító és író – miután kibékült Kisfaludy Károllyal – élete végén közreműködött az Aurora folyóirat szerkesztésében, majd oroszlánrészt vállalt a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében. Utolsó évében szinte minden energiáját a születő Akadémiába fektette, a munka azonban egyúttal fel is emésztette egészségét. 1831 júniusában tért haza Pestről széphalmi birtokára, augusztusban pedig az Északkelet-Magyarországon pusztító kolerajárvány áldozata lett. 

Kazinczy Ferenc halálával a magyar irodalom történetének kimagasló alakja távozott az élők sorából, aki levelei, fordításai, versei, epigrammái, önéletrajza és útleírásai mellett az irodalom és a művelődés szervezésében, a magyar nyelvünk megújításában egyaránt múlhatatlan érdemeket szerzett. Hatalmas munkabírásával szinte egymaga alkotott hidat a bécsi testőrírók és a reformkori Pest szellemisége által megteremtett magyar irodalmi élet között; éppen ezért valódi jelentőségét nehéz röviden igazán pontosan értékelni és méltatni.